Egy író találkozik egy egykor előkelő szálloda idősödő tulajdonosával, aki a hotel fénykoráról mesél neki, amikor ő még kifutófiúként szolgált egy kivételes főportás kezei alatt. Wes Anderson nosztalgikus meséje egy sosem volt korszak végnapjairól, egyben tisztelgés Stefan Zweig szellemi öröksége előtt. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Eredetileg Saoirse Ronan miatt került nálam terítékre ez az általam korábban méltatlanul hanyagolt film. Noha az ír színésznőnek itt csak egy kisebb mellékszerep jutott, Wes Anderson munkáiban ez kifejezetten megtisztelőnek számít, hiszen az egyedi képi világáról könnyen felismerhető rendező előszeretettel választ a legkisebb epizódszerepekre is igazi sztárszínészeket. Andersont valószínűleg nem kell bemutatni senkinek – aki egyetlen filmjét is látta már, az felismeri a zseniális alkotó művészi stílusjegyeit. Tökéletesen és mániákusan szimmetrikus képek, gondosan válogatott és tudatosan alkalmazott pasztellszínek, színházi kliséket idézően leegyszerűsített, mégis gazdagon berendezett díszletvilág, extravagáns, képregénybe illő karakterek, és egy olyan univerzum, ami a valósággal párhuzamosan, de mégis teljesen külön szabályok szerint működik. A Grand Budapest Hotel ennek a stílusvilágnak talán az egyik legérettebb, legösszetettebb és legszórakoztatóbb példája.

A képzeletbeli, kelet-európai országban, Zubrowkában játszódó történet egy többszörösen keretezett szerkezetben bontakozik ki. Egy író emlékműve előtt annak híres regényét olvassa egy fiatal lány. A nézőhöz beszélő szerző (Tom Wilkinson) visszaemlékezik a fiatalkorára, amikor a hatvanas évek végén Nebelsbadban, a Grand Budapest Hotelben találkozott a legendás szálloda akkori tulajdonosával. A londínerből lett szállodatulaj, Mr. Moustafa (F. Murray Abraham) avatja be a fiatal írót (Jude Law) – és persze a nézőt – az intézmény fénykorába, ezzel visszarepítve bennünket a második világháborút közvetlenül megelőző békeidők párhuzamos, andersoni univerzumába.

A film egyik legnagyobb erőssége kétségtelenül a szereplőgárda. Wes Andersonnál ez nem meglepő: filmjeiben a történet általában háttérbe szorul, a fókusz pedig a legapróbb részletekig kidolgozott, rajzfilmszerű karakterekre tevődik át. Ralph Fiennes, akit többnyire a komolyabb, drámai szerepeiről ismerjük, ebben a filmben a tőle megszokott mesteri módon mutatja be komikus oldalát is. Karaktere, Gustave H., egy olyan ember, aki egyszerre mélyen civilizált, meglepően érzékeny, ám minden szorult helyzetből képes kihúzni magát egy csipet iróniával és rengeteg eleganciával. Fiennes alakítása igazi jutalomjáték: egyszerre komoly és nevetséges, költőien fenséges és közönséges. A film verbális humorforrása az, ahogyan a kifinomult, archaizáló beszédstílust a legváratlanabb pillanatokban keveri modernnek ható, bárdolatlan káromkodásokkal, de éppen csak olyan mértékben, hogy az egész szövegkönyv modorossága kapjon egy kis abszurd utóízt.

Fiennes mellett a fiatal Tony Revolori játssza a beszédes nevű Zero Moustafa szerepét, akinek visszafogott, csendes játéka tökéletes ellenpontja Fiennes harsány karakterének. Kettejük kapcsolata – mentor és tanítvány, majd később elválaszthatatlan, hű barátok – adja a film érzelmi töltetét. Ebben nagy szerepet kap persze a Saoirse Ronan által megformált Agatha karaktere is, aki egyfajta érzelmi középpontként funkcionál. Agatha egy cukrászlány, aki nemcsak Zero szerelme, hanem bátor és elszánt segítőtársa is a film eseményei során. Bár Ronan szerepe viszonylag kis terjedelmű, jelenléte mégis emlékezetes: természetes bájjal, érzékenységgel és mélységgel ruházza fel a karaktert. Visszafogott játéka jól illeszkedik a rendező szépen komponált, szimmetrikus képi világához, miközben emberi melegséget csempész a történetbe.

Kis érdekesség, hogy Ronan egész addigi pályafutása során ebben a filmben szólalhatott meg először eredeti ír akcentusán. A rendező az összes többi színésznek megengedte, hogy a saját akcentusát használja, így Saoirse Ronantől sem várt el mást (még ha ez nem is jelentett volna különösebb nehézséget a színésznőnek).
Természetesen a további mellékszerepekben is szinte kizárólag igazi nagy neveket láthatunk feltűnni – még olyan esetekben is, amikor szinte csak egy-két jelenetben kell szerepelniük: Bill Murray, Edward Norton, Willem Dafoe, Tilda Swinton, Adrien Brody, Jude Law, hogy tényleg csak a legnagyobbakat említsem.

A hatalmas szereplőgárdát Anderson egy egészen egyedi, egyben rendkívül praktikus húzással tudta összeszoktatni és könnyedén koordinálni a forgatás ideje alatt: egyszerűen összeköltöztette őket. A rendező ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a teljes stábot a forgatásnak otthont adó, elhagyatott, egykori kelet-német áruház közelében, a görlitzi Hotel Börsében szállásolják el. Ezzel egyrészt időt spórolt (hiszen egyszerre utaztathatta az összes színészt a szálloda és a forgatási helyszín között), másrészt segítette a színészek összeszokását is. A Hotel Börse tulajdonosa egyébként a Grand Budapest Hotel egyik recepciósának statisztaszerepében fel is tűnik a filmben.

Bár tele van szellemes párbeszédekkel, bohózatos humorral és bizarr helyzetkomikummal, a film valójában egy nagyon is melankolikus történetet mesél el. A felszín alatt nem is olyan mélyen ott van az elmúlás, a világ megváltozása, az értékek hanyatlása. Gustave H. karaktere egy múltbeli világ utolsó képviselője, aki a legkilátástalanabb helyzetekben is próbálja fenntartani az udvariasságot, a kultúrát, a kifinomultságot. Mindezt egy olyan korban, ahol ezek már annyira eltűnőfélben vannak, hogy talán már ő is csak a látszatukat tudja fenntartani. Wes Anderson ezzel tulajdonképpen saját filmstílusát is reflektálja: ő maga is egyfajta “szállodaigazgató” a filmművészet világában, aki gondosan, precízen felügyel minden egyes képkockát, és akár a különcség szerepét is magára vállalva próbál valami elveszőfélben lévő esztétikai értéket konzerválni a filmjeiben. 

A vége főcím stáblistán a forgatókönyv ihletadó forrásaként Stefan Zweig neve szerepel első helyen, és ez nem véletlen. Az osztrák író művei, különösen a Nyugtalan szív című regénye, mélyen hatottak Andersonra. Zweig a két világháború közötti Európa civilizációs értékeiért aggódó írója volt, aki saját bőrén tapasztalta meg a kontinens szellemi világának szétesését. A film nemcsak Zweig történeteit adaptálja, hanem a szerzői hozzáállását is magáévá teszi: a nosztalgiát egy soha nem létezett múlt iránt, a műveltség és civilizáltság védelmét a barbársággal szemben. Anderson bevallása szerint szinte plagizálta Zweig stílusát, és ez a bevallás egyben a film legnagyobb erőssége is: autentikus tisztelgés egy letűnt kor szellemi öröksége előtt.

És hogy ne kerülgessük tovább a szobában ácsorgó elefántot: ideje szót ejteni a címadó szálloda nevéről is. A film címe ugyan Budapestet idézi, de egyetlen jelenetet sem forgattak hazánkban. Anderson elmondása szerint egyszerűen csak tetszett neki a Budapest név hangzása, és a kelet-európai hangulatot szerette volna megragadni. Ahogy fentebb is említettem, a forgatás a Németország legkeletibb részén lévő Görlitz városában zajlott, ahol egy hajdani nagyáruház épületében alakították ki a szálloda enteriőrjét. Vannak persze más magyar utalások is. Nekem feltűnt, hogy bár a filmzene a balalajkára építő szláv stílusban komponálódott, azért elég hangsúlyosan szerepel benne a magyar népzenét alapjaiban meghatározó cimbalom is. Ennél egyértelműbb utalás lehet a Jeff Goldblum által alakított Kovács Vilmos karakterének elnevezése, amit Anderson a két híres magyar operatőr, Kovács László és Zsigmond Vilmos előtti tisztelgésnek szánt. Az már inkább csak városi legenda lehet, hogy a Bill Murray által játszott M. Ivan egy magyar szójáték lenne (M. Ivan = mi van).

Mindent összevetve A Grand Budapest Hotel egy aprólékosan felépített barokk álom egy letűnt világról, amely bár soha nem létezett, de amelyért mégis nosztalgikus vágyat érezhetünk. Anderson munkásságának kiemelkedő darabja ismét bizonyította, hogy a mozi igenis lehet egyszerre szórakoztatás és művészet, lehet könnyed és egyben mélyebb mondanivalót tolmácsoló, humoros és melankolikus. Noha az abszurditás helyenként egy kicsit túlhúzott, az érzékenyebb nézők számára a groteszk pillanatok talán egy kissé megterhelők lehetnek, és a cselekmény egy-egy ponton túlpörög, mindezt ellensúlyozza a gondos kivitelezés, a kreativitás, valamint a vizuális és narratív komplexitás, amivel a filmet készítették. A Grand Budapest Hotel egy “sűrű” film – persze melyik Wes Anderson-film nem az? Emiatt határozottan érdemes többször is megnézni – nem is elsősorban a cselekményért, hanem az apró részletekért, a vizuális utalásokért, a háttérben zajló finomságokért. Ez nem az a fajta film, amit egyszer megnézel, és letudtad. Minden újranézés során felfedezhetsz valami újat, ami fölött eddig elsiklottál, ami új réteget ad hozzá.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon
Threads

A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel)
amerikai-német vígjáték, 99 perc, 2014
PG: 12

rendező: Wes Anderson
forgatókönyv: Wes Anderson, Hugo Guinness
zene: Alexandre Desplat
operatőr: Robert D. Yeoman
vágó: Barney Pilling

főszereplők:
Ralph Fiennes
F. Murray Abraham
Jude Law
Tony Revolory
Saoirse Ronan
Mathieu Amalric
Adrien Brody
Willem Dafoe
Jeff Goldblum
Harvey Keitel
Bill Murray
Edward Norton
Jason Schwartzman
Léa Seydoux
Tilda Swinton
Tom Wilkinson
Owen Wilson
Larry Pine
Giselda Volodi
Florian Lukas
Karl Markovics
Volker Zack