Egy Afganisztánból súlyos agysérüléssel hazatérő katonanő keresi a visszavezető utat az életbe. Amikor összebarátkozik egy szintén traumákkal küzdő autószerelővel, akaratlanul is rávilágítanak egymás eltemetett problémáinak gyökerére. Vajon sikerül-e megtalálniuk a menekülés helyett a kivezető utat? SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Lila Neugebauer amerikai színházi rendező első mozifilmje valószínűleg a főszerepet alakító Jennifer Lawrence miatt kap majd nagyobb figyelmet, és nincs is ezzel baj – Lawrence ismét olyan oldalát mutatja meg, amelyre jó pár éve nem volt már lehetősége. A mélyről táplálkozó erő, a határozott kitartás és eltökéltség eddig is része volt Lawrence szerepeinek, ám a pörgést és a harsány színeket ezúttal a megfontoltság és a visszafogott tónusok váltják föl. Ezzel az eszköztárral (amely mindvégig ott volt Lawrence tarsolyában, csak épp nem nagyon kellett használnia mostanság) lehet a leghitelesebben bemutatni egy testileg és lelkileg is súlyosan sérült személy kiútját és visszatérését.

Lynsey (Jennifer Lawrence) egy Afganisztánból New Orleans-be hazatérő katonai vízügyi mérnök, aki egy házi készítésű bomba felrobbanásakor súlyos agysérülést szenvedett. Fizikai és mentális rehabilitációra szorul, amit eleinte egy kirendelt, személyes gondozónőtől (Jayne Houdyshell) kap meg. Majd miután újra megtanul járni és önállóan ellátni saját magát, átmenetileg visszaköltözik gyermekkori otthonába, ahol a problémák elől alkoholfogyasztásba menekülő édesanyja és annak élettársa él. Ugyan elviselik egymás jelenlétét, de édesanyjával mégsincs túl jó kapcsolata, amely mögött többek között gyerekkori traumák is meghúzódnak.

Bár fizikai állapota napról-napra látványosan javul, a poszttraumás stressz miatt Lynsey továbbra is gyógyszeres kezelésre szorul. Születésétől fogva New Orleans-ben élt, most mégis idegenként próbál eligazodni a környéken. Nem sokat beszél, kerüli a társaságot, de a testbeszéde és az arca pontosan elárulja, mennyire nem érzi jól magát. Egyetlen cél vezérli: minél hamarabb teljesen meg kell gyógyulnia, hogy visszanyerve függetlenségét visszahelyeztesse magát a hadseregbe. Lynsey menekül. A gyermekkora, az emlékei, és az őt körülvevő emberek elől. Magányos függetlenségre vágyik. A sors azonban összehozza a lerobbant autóját megjavító James-szel (Brian Tyree Henry), aki nem tartja furcsának Lynsey különös, sokszor zavart viselkedését, és már az első pillanatban felfogja, hogy a nő súlyos terheket hordoz magában.

A két ember közötti, kis lépésekkel kialakuló, mély barátság alapja az, hogy mindketten fizikailag és lelkileg is sebzettek. James egy balesetben elveszítette az egyik lába felét, és ugyanebben a balesetben szerzett egy olyan lelki sérülést, amely elől ő is a saját magányát választotta menekülőútnak. A meseszerűnek és sablonosnak látszó szituáció, hogy a hasonló traumákkal küzdő emberek egymásra találnak, egyáltalán nem kiszámítható módon, vagy klisékből felépítve kerül a képernyőre. És ebben legalább akkora szerepe van a jól kitalált, valóságos, hétköznapi helyzetekre építő forgatókönyvnek, mint a két színész mesterien remek játékának.

Lynsey és James beszélgetései végtelenül egyszerűek és őszinték. A közöttük kialakuló szoros baráti kapcsolat apró, visszafogott lépésekkel mélyül el. Habár mindketten küzdenek a saját démonjaikkal, a találkozásaik, beszélgetéseik közben a néző úgy érzi, két nagyon kedves embert lát, és szívesen nézné órákon át, amint megfejtik a világot és benne a saját helyüket. (Az egyik filmes portálon egy néző azt írta, hogy annyira megkedvelte a két embert, hogy legszívesebben azonnal újranézné a filmet.) Még a drámai csúcsponton kialakuló konfliktusuk sem tűnik annyira “filmesnek”, vagy klisésnek, hogy kizökkentse a nézőt az élményből, amit ez a két, nagyon is hús-vér, közöttünk élő ember nyújt a puszta létezésével. Talán nem számít túl nagy spoilernek, ha leírom: félig-meddig nyitott befejezést kapunk, hiszen kézenfekvő, hogy egy olyan történet, amely az utolsó pillanatig mentes volt a harsány, teátrális megoldásoktól, nem rontja el az egészet egy “és boldogan éltek, amíg meg nem haltak” lezárással.

A kiút klasszikusnak is nevezhető lelki problémák megéléséről, feldolgozásáról szól, és bár a felszínnél azért némileg lejjebb ás, kulcsrakész megoldásokat sem akar adni. Ezzel együtt lehetőséget biztosít a nézőnek, hogy elgondolkodjon, miközben ennek a két megtört, de nagyon is szerethető embernek a barátságát látja kibontakozni. Mentes az összes hatásvadász elemtől, a szó nemes értelmében véve egyszerű, miközben a képi világa lenyűgözően szép. Ami a mélységet adja ehhez a lassú folyású, drámai konfliktusoktól szinte teljesen mentes másfél órának, az a két főszereplő rendkívül kifinomult játéka. Rövid mondatokkal és nagy hallgatásokkal megtöltött hosszú snitteket kapunk, ahol a színészek testbeszéde és arcjátéka meséli el mindazt, amit egy kevésbé szofisztikált forgatókönyv szavai tennének. Aki szereti a lassan kibontakozó, nem túl fordulatos, mégis nagyon emberi történeteket, annak szívből ajánlom.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
Twitter

A kiút (Causeway)
amerikai filmdráma, 92 perc, 2022
PG: 16

rendező: Lila Neugebauer
forgatókönyv: Otessa Moshfegh, Luke Goebel, Elizabeth Sanders
zene: Alex Somers
operatőr: Diego García
vágó: Robert Frazen, Lucian Johnston

főszereplők:
Jennifer Lawrence
Brian Tyree Henry
Linda Emond
Jayne Houdyshell
Danny Wolohan
Neal Huff
Han Soto
Stephen McKinley Henderson
Russel Harvard
Frederick Weller