Chloé Zhao harmadik, számos elismeréssel (többek között a 2021-es év legjobb filmdrámájának és a legjobb rendezőjének járó Golden Globe-bal, valamint a legjobb film, rendező, és női főszereplő Oscar-díjával) kitüntetett játékfilmje egy különös, dokumentumfilmes elemekkel, valós emberi történetekkel fűszerezett road movie a gyász feldolgozásáról, a belső útkeresésről, és a sorsközösségben megélt, önzetlen szeretet megtartó erejéről. KÖZEPESEN SPOILERES élménybeszámoló.

A Jessica Bruder azonos című könyvén alapuló Nomadland hátterét egy valós esemény valós helyszíne adja, ráadásul a szereplők többsége nem színész, hanem hétköznapi emberek, akiknek a saját életükből vett történetei keretezik a filmet.

A Nevada állambeli Empire település a US Gypsum (USG) vállalat gyárvárosa volt, amíg a vállalat az üzemet 2011-ben, 88 évnyi működés után be nem zárta. A fénykorában 750 lakosú településnek a gyár bezárása után fél évvel még az irányítószámát is törölték a nyilvántartásból, és ma már csak szellemvárosként létezik. Innen indul a film kitalált főhősének, Fern-nek (Frances McDormand) a története, aki a férje halála után sem hagyta el a gyárat, majd a teljes bezárás után úgy dönt, hogy eladja nélkülözhető ingóságait, vásárol egy lakóautót, és nomád életbe kezd.

Fern döntése mögött szociális és személyes okok húzódnak meg:
Egyrészt, bár nem sok választja el a nyugdíjtól, nincs elegendő anyagi alapja arra, hogy visszavonuljon, másrészt – saját ingatlan hiányában – egyedül a testvéréhez költözhetne, de túlságosan élénken él még benne a férje emléke ahhoz, hogy ezt a lehetőséget elfogadja.

A klasszikus road movie zsánerrel ellentétben Fern utazása nem tartogat különleges kalandokat, vagy drámai helyzeteket, és nincs is kifejezett végcélja, ugyanakkor telis-tele van apró, szívmelengető, vagy épp szívszorító kis epizódokkal. A film alapjául szolgáló, tényfeltáró könyv olyan, jobbára idősödő embereket mutat be, akiket a 2008-as gazdasági világválság a társadalom peremére taszított, és jobb híján a lakóautós nomád életet választva járják Amerika útjait, miközben alkalmi munkákból élnek, és folyamatosan formálódó, majd széteső közösségekbe verődve segítik egymást. A filmben kulcsszerepet kap a könyvben szereplő több nomád ember is, akik a forgatókönyv szerint saját élettörténetük egyes epizódjaival nyújtanak kapaszkodót Fern-nek.

Ahogy a rövidebb-hosszabb nomád közösségi együttlétek során egyre több egyéni drámát és sorstalanságot ismer meg Fern, úgy válik a fizikai utazása egyfajta gyászfeldolgozó belső utazássá. Új perspektívába került mindennapi élete során több lehetősége lesz arra, hogy értékelje azokat az apró dolgokat, amiket az elképesztő sebességgel pörgő mókuskerékben valószínűleg soha nem vett észre, és közben önzetlen, empatikus hozzáállásával ő is aktív segítőjévé válik ezeknek a jobb sorsra érdemes embereknek.

Chloé Zhao nagyon jó ritmussal és finom arányérzékkel keveri a tábortűz mellett megosztott, megható sorstörténeteket a nomádlét mindennapos, gyakorlati nehézségeivel, és az önzetlen bajtársiasság spontán megnyilvánuló, hétköznapi apróságaival. A csomagolóüzem katatón egyhangúságát szintén szépen ellensúlyozza az út során felfedezett, lenyűgöző szépségű tájképekkel, ahogy a hétköznapi élet rutinfeladatait is gyakran váltják olyan jelenetek, amelyek univerzális perspektívába helyezik a puszta létezésünket. Mindezt nem öncélúan teszi, hiszen mind a gyász vagy az elszakítottság feldolgozása, mind a saját elmúlásunk gondolata megkívánja, hogy személyes, és globális nézőpontból is rálássunk ezekre. És bizony a nomádként élő embereknek erre bőven adódik lehetősége, hiszen szó szerint karnyújtásnyira élnek az anyatermészettől, de a rövid ismeretségek során mégis a legszemélyesebb traumáikat osztják meg egymással.

Az operatőr Joshua James Richards a bensőséges, személyes pillanatokat és a grandiózus természet végtelen szépségét egyaránt gyönyörűen fényképezi, amit Ludovico Einaudi éteri finomságú zenéje fest alá a hatásvadászatot messzire elkerülve, mégis megindítóan. Frances McDormand színjátszásába még a Fargo idején szerettem bele, és itt sem tudok szuperlatívuszok nélkül nyilatkozni róla. A Három óriásplakáthoz hasonlóan itt is egy makacs, magányos, mégis végtelenül esendő harcost kell megformálnia, amit a színészmesterség iránti tökéletes alázattal tesz meg.

A nomádok földje egy hiteles, gyönyörű dráma, ami egyben egyfajta tisztelgés is azok előtt, akiket kivetett magából a szédítő sebességgel pörgő szép, új világ, mégsem adták fel. Ezek az emberek – hogy Fern-t idézzem az egyik jelenetéből – nem hajléktalanok, csak háztalanok. Otthonuk nem fából, kőből, vagy vasból van, hanem a sorsközösségükből.

A nomádok földje (Nomadland)
amerikai filmdráma, 108 perc, 2020.
PG: 12

rendező: Chloé Zhao
forgatókönyv: Chloé Zhao
zene: Ludovico Einaudi
operatőr: Joshua James Richards
vágó: Chloé Zhao

főszereplők:
Frances McDormand
David Strathairn
Linda May
Charlene Swankie
Bob Wells
Peter Spears