Egy idősödő hírességet parkolópályára tesz a médiaipar, de felbukkan egy különleges szer, amely képes az emberből egy fiatalabb, szebb, jobb változatot létrehozni. A régi és az új testben ugyanaz a lélek éli heti váltásban az életét, de egyre intenzívebbé váló küzdelmük kiszámítható módon robog egy gyomorforgató, groteszk végkifejlet felé. Merész eszközökkel megfogalmazott, valid társadalomkritika, vagy felszínes, de annál intenzívebb testhorror? EGYPERCES élménybeszámoló.

Nagyon vegyes érzéseim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Egyszerre nagyszerű, és pocsék. Pont úgy van meg benne ez a kettősség, mint a főszereplő megkettőződött testének ellentmondásában.

Hogy a jóságokkal kezdjem: lenyűgözően csodálatos a fényképezése. Habár kell egy kis idő, mire megszokja az ember a szuperközeli, bántóan intimszférát bitorló felvételek tobzódását, azért itt minden egyes jelenet gyönyörűen megkomponált, fényelt és színezett.
A zenék és a sound design is minden esetben pontosan és hatásosan erősíti a képi mondanivalót. Külön kiemelendő az a tudatos megoldás, ahogy a szűk, helyenként szó szerint a szereplők bőre alá bebújó látószöget a testhangok felerősítésével párosítja. Amennyire kellemetlen a képi közelség, pontosan annyira tolakodó tud lenni a mikrohangok groteszk módon kiemelt intenzitása is, de mivel ezek tökéletes összhangban vannak egymással, egy idő után hozzászokik és meg is érti az ember.

A színészek lubickolnak a tragikomikus, karikatúraszerűen eltúlzott karakterek megformálásának lehetőségében. Dennis Quaid konstans ripacskodása félreérthetetlenül üzeni, hogy ez itt egy fekete humorral gazdagon átszőtt film, ne csodálkozzunk a relatíve egyszerű utalásokon (a túlrajzolt szexista filmproducer már a nevével is tüntet, hiszen Harvey-nak hívják). Színészi kihívások terén Margaret Qualley ugyan nem kapott annyi lehetőséget, mint a zseniális alakítást nyújtó Demi Moore, de táncművészi képességeit így is alaposan kimaxolja, és persze az egydimenziós, naiv, éretlen lány hangulatspektrumát is tökéletesen hozza. Demi Moore sokkal rétegzettebb és nagyobb fejlődési ívet bejáró karakterének életre keltése viszont komoly szakmai tapasztalatot igényel, és ezt Moore egyszerűen lélegzetelállító módon teljesíti. Az egyetlen dolog, amit Elisabeth/Sue szerepeiből hiányolok, rögtön át is vezet a filmmel kapcsolatos negatív érzéseimhez:

Nincs valódi történet, a szereplőknek se múltjuk, se hátterük, se semmi, amitől kicsit többek lennének, mint két női test. Azt értem, hogy ez egy olyan szatíra akar lenni, ami feminista nézőpontból, eltúlzott karakterábrázolással üvölti az arcunkba, mennyire toxikus a nők eltárgyiasítása, és hogy milyen személyiségtorzuláshoz vezet a férfiközpontú társadalom nőkkel szemben megfogalmazott, irreális külsődleges elvárásrendszere, de talán pont emiatt illett volna valódi személyiséget, szellemet és belső értékeket is adni a meghasonlott főhősnek.

A film első felében egyértelműen kiderül, mire fut ki a történet, mi a mondanivaló, ennek ellenére bizonyos mondatok zavaróan gyakori ismételgetésével és egyes jelenetek erőltetett, flashback-szerű visszaráncigálásával konkrétan hülyének nézik a nagyérdeműt. Sokan emlegették a legendás filmesektől kölcsönvett, helyenként konkrét jelenetek szintjén megidézett eszközöket. Nekem itt az ötlettelenség miatt összeollózott másolás oldalára billent a mérleg nyelve, nem éreztem úgy, hogy ez megmaradt volna a nagy elődök előtti tisztelgés szintjén. Mivel az utolsó egy-másfél órában a forgatókönyv kifulladása és a karakterek említett üressége folytán gyakorlatilag semmi mást nem láthatunk, mint egy émelyítően groteszk és kellemetlenül túlhúzott testhorror-panoptikumot, a grandiózus finálé is sablonosnak hat. Miután helyrezökkent a gyomrunk a felkavaró vizualitás megemésztéséből, elég erős hiányérzet marad az emberben. Ha sokkal többet dolgoztak volna a forgatókönyvön, és így a társadalmi kirekesztés és az elkerülhetetlen öregedés miatti belső vívódás a testi vonatkozáson túl egy kicsit árnyaltabb lett volna, egy igazán ütős arculcsapás lehetett volna ez a modern világunk szürrealitásának. Így viszont megmarad a valaha volt legdurvább testhorrorba oltott, egydimenziós szatírának, amire évtizedek múlva is leginkább csak arról fognak emlékezni az emberek, hogy ez volt az a film, aminek még a sajtóvetítéseiről is öklendezve rohantak ki a nézők.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

A szer (The Substance)

angol-amerikai-francia horror-szatíra, 141 perc, 2024

PG: 18