Romantikus filmdráma nehezen megválaszolható morális kérdésekkel. Almut és Tobias véletlen találkozásából szerelem, közös élet, és gyerek lesz, sok-sok hétköznapi, mégis rendkívüli pillanattal. A felhőtlen boldogságot beárnyékoló betegség nem csak próbára teszi a kapcsolatukat, de elképzelhetetlenül nehéz döntéseket is igényel. Megindító film a pillanatok megélésének fontosságáról, és a magunk után hagyott örökségről. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Egy karácsonyra időzített romantikus film, amiben valószerűtlen módon találkozik két teljesen különböző karakterű ember, akik egymásba szeretnek, majd boldogan élnek, amíg meg nem hal… vagyis amíg közbe nem jön egy betegség, amibe akár bele is lehet halni. Mindez annyira közhelyszerűen ismert stratégia, hogy akár el is mehetne mellette az ember. Mekkora szerencse, hogy a két főszerepre olyan színészeket választottak, akiknek a háta mögött már most tiszteletreméltó szakmai teljesítmény áll, így fel sem merül bennünk, hogy egy újabb klisés, haldoklós-romantikus B-filmről lenne szó. Hogy a kiváló színészeken kívül mitől működik még jól az egész, azt az alábbiakban megpróbálom röviden kifejteni.

A történet időrendben nagyjából így néz ki: Tobias (Andrew Garfield) épp a válási papírjainak aláírásához vásárolt tollal igyekszik hazafelé, amikor véletlenül elüti őt Almut (Florence Pugh). A kórház sürgősségijén bőven van idejük beszélgetni, a váratlan ismeretség pedig egy kiengesztelő vacsorához vezet Almut vadonatúj éttermében. A vacsorából hirtelen fellángoló szenvedély, a szerelemből közös élet és gyerek lesz, ám a kapcsolatukba lépten-nyomon betolakodik egy súlyos, adott esetben halállal fenyegető betegség, ami időről-időre felfoghatatlanul nehéz döntések elé kényszeríti a párt.

Ez tehát a lineáris történet, ám a sztori első nagyjából kétharmadát időben látszólag véletlenszerű sorrendben összekevert kis epizódok formájában mesélik el. Az eleinte céltalannak tűnő időrendborításról azonban hamar kiderül az írói szándék: Az összes kis jelenet olyan eseményeket, történéseket mutat be, amelyek valamilyen válaszúthoz vezettek, és döntésre kényszerítették a szereplőket. Azáltal, hogy az ok-okozati logikai láncolatot megbontják, a fókusz átkerül a főszereplők útjának elmeséléséről az életük meghatározó pillanatainak bemutatására. A múlton való merengés és a jövő tervezgetése helyett a jelen száz százalékos megélése kerül középpontba, ami egy halálos betegség damoklészi kardja alatt közhelyszerűen fontosnak tűnik, így elég okos választás volt az események sorrendjének megbontása.

A felborított időrendben bemutatott élethelyzetekben a nehéz válaszutak mellett az is közös, hogy bár teljesen hétköznapi, valamennyiünk által jól ismert (és valószínűleg sokunkkal megesett) szituációkról van szó, mégis sikerül mindegyikbe nagyon jó arányérzékkel pont annyi apró kis szépséget csempészni, amitől egyszerre érezzük ezeket különlegesnek, néha meghatónak, de mindenképp magunkhoz közelinek. Egyszersmind lassanként az írói szándék is kikristályosodik a néző számára: itt nem egy újabb, unásig ismert szomorú történet elmesélése a lényeg, hanem egyrészt a mindennapok kis történéseinek jelentősége, másrészt nagyon is komoly morális, etikai kérdések felvetése, és megválaszolása szájbarágás helyett a filmes eszköztár kreatív alkalmazásával.

Az egyik ilyen fontos és fajsúlyos kérdés, hogy mit jelent egy ember életének öröksége. Hogy mik azok a dolgok, amelyek tovább élnek belőlünk a halálunk után is. Talán egy világraszóló szakmai elismerés vagy sporteredmény lenne ez? Mi az, amire ha a gyerekünk évek múltán visszatekint, akkor nem “csak egy haldokló anya”, hanem valami sokkal több jut eszébe? Valaki, aki nem adta fel, aki küzdött, és a küzdelmének olyan eredménye lett, amelyre akár motiváló erőként is tekinthet majd az utánunk jövő generáció? Vagy mindez úgyis elhalványul, és az emlékek azokba a teljesen hétköznapi pillanatmorzsákba lesznek bezárva, amelyeket csak azok érthetnek meg, akik akkor és ott együtt voltak, és tudtukon kívül létrehozták ezeket a kitörölhetetlen momentumokat?

A másik, nem kevésbé nehéz, szinte lehetetlen morális kérdés, hogy meddig tart egy ember saját életének szabadsága, és hol kezdődik a szerettei, a családja iránti felelősségvállalása? Egy nagyon kiélezett helyzetben, amikor szó szerint élet és halál kérdése forog kockán, vajon önzésnek számít-e, ha a saját vágyainkat és elképzeléseinket helyezzük előtérbe a házastársunk és/vagy gyermekünk érdekeivel szemben? Létezik-e olyan konszenzusos megoldás, amiben egyikünk sem sérül? Lehet-e egyáltalán ezekről a kérdésekről tisztán, józanul gondolkodni egy olyan helyzetben, amiben még azt sem lehet tudni, hogy megérjük-e a következő hónapot, a jövő hetet, vagy akár csak a holnapot? Egyáltalán mit jelent ilyenkor a jövő fogalma?

A film ügyesen megírt, hatásvadászattól és szokásos kliséktől mentes, mégis megrendítően szép jelenetekkel ad választ ezekre a felfoghatatlanul nehéz kérdésekre. Nyilvánvalóan sem a téma, sem a feldolgozás módja nem teljesen egyedi, ugyanakkor Florence Pugh és Andrew Garfield mind egyénileg, mind a közöttük zsigeri hitelességgel működő kémia révén úgy viszik a hátukon a filmet, hogy eszünkbe sem jut, hogy ezt már láttuk valahol. Sem a felhőtlen, szenvedélyes pillanatokban, sem a drámai mélypontokon nem érződik erőltetettség, az első pillanattól kezdve berántanak és végig magukkal visznek ezen a bonyolult, szívbemarkoló hullámvasúton. Külön dicséret illeti a zenei szerkesztést, mert szerencsére sikerült elkerülniük a zsáner egyik tipikus hibáját, és nem mosták el szirupos zenei klisékkel a katartikus pillanatokat sem – itt tényleg nagyon finoman és komplementer módon szól az eredeti filmzene, ami szépen lekerekíti, nem pedig harsányan túlüvölti a mondanivalót.

A szerelem ideje nem egy elsőrandis romantikus film, ugyanakkor simán tudom javasolni azoknak is, akik alapvetően nem kedvelik ezt a műfajt. A klasszikus alapszituáció és a felvetett problémák sokszor feldolgozott volta ellenére is képes elgondolkodtatni és ha nem is fogjuk utána az egész életünket átértékelni, elképzelhető, hogy néhány dologra más szemmel nézünk majd. Florence Pugh és/vagy Andrew Garfield rajongóinak pedig egyszerűen kihagyhatatlan, mert mindkettőjük munkásságában ha nem is kiemelkedő, de mindenképp meghatározó darab lesz ez a film, és tényleg valódi élmény látni a kettejük között működő zseniális összjátékot.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

A szerelem ideje (We Live in Time)

angol-francia romantikus dráma, 108 perc, 2024

PG: 16

rendező: John Crowley

forgatókönyv: Nick Payne

zene: Bryce Dessner

operatőr: Stuart Bentley

vágó: Justine Wright

főszereplők:

Florence Pugh

Andrew Garfield

Grace Delaney

Lee Braithwaite

Douglas Hodge
Aoife Hinds
Adam James
Amy Morgan
Niamh Cusack
Lucy Briers
Robert Boulter
Nikhil Parmar
Kerry Godliman
Laura Guest