Egy hirtelen, magyarázat nélkül felrúgott barátság groteszk, szürreális következményekhez vezet egy festői szépségű kis ír szigeten. Martin McDonagh zseniális, fekete humorba csomagolt drámája hétköznapi embereken keresztül mutatja be az emberi létezés kezdetétől velünk élő kérdéseket. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Aki látta a Három óriásplakát Ebbing határában c. filmet, annak nem kell különösebben bemutatni a kortárs dráma csodagyerekeként is aposztrofált Martin McDonagh rendező-forgtókönyvírót. A három Golden Globe-díjjal is elismert legújabb filmjével simán hozza, vagy talán felül is múlja az említett mestermű színvonalát, miközben ugyanazt a klasszikus drámai vonalat követi, amivel ritkán lehet mostanában a mozikban találkozni.

Az 1923 tavaszán, az ír polgárháború végnapjainak idején játszódó történet helyszíne egy kicsi sziget, nem messze Írország nyugati partjaitól. A szigetlakók békés, egyhangú életét az anyaországban dúló belharc ágyúdörrenései sem tudják kizökkenteni a már-már katatón, eseménytelen egyhangúságból. Annyira nem történik semmi, hogy a sziget egyetlen vegyesboltjának tulajdonosa (Bríd Ní Neachtain) személyes sértésnek veszi, ha a betérő vásárlók hírek, pletykák, információmorzsák nélkül érkeznek.

Ebbe a nyugodt szürkeségbe visz felfordulást a hír, hogy a tehenész Pádraic (Colin Farrell) és a hegedűs-zeneszerző Colm (Brendan Gleeson) közötti örök barátság minden előzetes indok nélkül hirtelen zátonyra futott. Colm egy napon ugyanis közli barátjával, hogy többé nem a barátja, és innentől kezdve még beszélgetni sem óhajt vele. Pádraic egyszerű lélek, de kedves ember, ezért képtelen elfogadni a barátja sokkoló, indoklás nélküli döntését, és addig jár Colm nyakára, amíg az végül ultimátumot ad neki: ha nem hagyja őt nyugton, akkor Colm egyesével fogja a saját ujjait levágni, és elvinni egykori barátjának.

Pádraic az élete egyik legbiztosabb pontjának számító barátság felfoghatatlan elvesztése miatti gyász összes állomását megjárja, miközben hol a nővére, a művelt, és színesebb életre vágyó Siobhán (Kerry Condon), hol a falu együgyű bolondja, Dominic (Barry Keoghan) próbálja benne a lelket tartani. A két ember közötti egyre feszültebb konfliktus kibontakozása közben olyan örökérvényű kérdések kerülnek felszínre, mint az önbecsülés, a létezésünk értelme, a magunk után hagyott szellemi örökség, vagy az egymásrautaltság. És igaz, hogy a festői szépségű környezet ellenére néha Shakespeare-drámákat idézően sötét a film hangulata, McDonagh szokás szerint mesteri módon keretezte az eseményeket abszurd fekete humorral. Időről-időre mosolyt csal a néző arcára, hogy azután a következő pillanatban meglepődve vegyük észre: az egyszerű, hétköznapi mondatok mögött az emberi létezéssel egyidős gondolatok és érzések vannak.

És ha már szóba kerültek az érzések: elképesztően pazar színészi játékot hoznak mind a főszereplők, mind a fontos mellékszereplők. Egyszerű, de őszinte, és mély érzelmeket közvetítenek, megrendítően hitelesen. Pádraic műveletlen, de emberségből kikezdhetetlen és a barátságért mindent feláldozni képes személyisége ugyanúgy színpadi minőséget képvisel, mint a zárkózott, kívül mogorva, de belül végtelenül jószívű Colm átütő hatású jelenléte. Siobáhn úgy mutatja be a függetlenségében is erős, a patriarchális világban is önmagát jól menedzselő, művelt és céltudatos nő típusát, hogy egy percig sem érezzük erőltetettnek, vagy didaktikusnak.

A hétköznapiságában is nagyszerű, hol szürreálisan humoros, hol pedig megrendítően emberi történetet nekem nem volt nehéz metaforikusan is értelmezni. Nem tudom elképzelni ugyanis, hogy McDonagh pusztán történeti háttérként alkalmazta volna az anyaországban dúló polgárháború távoli zajait. A testvéri barátság értelmetlen, felszínes, vagy épp önző okok miatt történő felrúgása, és az azt követő, elhúzódó konfliktus pont úgy zajlik emberi szinten, mint ahogy a kettészakadt nemzet esetében. Az egyre eszkalálódó sérülések és veszteségek, a kilátástalanság és értelmetlenség érzése ugyanúgy égeti a főszereplőket, ahogyan az egymással testvérháborúban álló, szétszakadt országrészeket. Képesek-e az ellenséggé vált egykori barátok félretenni az egyéni érdekeiket azért, hogy helyreállítsák az egykori békés viszonyukat? Ha már nem hallatszanak az ágyúdörgések, az vajon a béke eljövetelét jelzi, vagy csak egy átmeneti tűzszünetre utal? Ezeket a kérdéseket is felteszi a film végén a rendező-forgatókönyvíró, aki a történet mesélése közben mindvégig pártatlan marad: egyik karakterét sem állítja be hősnek vagy áldozatnak. Pontosan úgy, ahogy az életben sincsenek egydimenziós személyek.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin)
ír-angol-amerikai szatirikus filmdráma, 114 perc, 2022
PG: 16

rendező: Martin McDonagh
forgatókönyv: Martin McDonagh
zene: Carter Burwell
operatőr: Ben Davis
vágó: Mikkel E.G. Nielsen

főszereplők:
Colin Farrell
Brendan Gleeson
Kerry Condon
Barry Keoghan
Gary Lydon
Sheila Flitton
Bríd Ní Neachtain
David Pearse
Aaron Monaghan
Pat Shortt