Időben az első és a második Alien-film között járunk. Egy csapat, rabszolgaként dolgoztatott fiatal elszökik a saját kolóniájukból, hogy egy szebb világban folytassák életüket. A hosszú utazáshoz szükséges hibernáló berendezések beszerzése közben szembesülnek azokkal a borzalmakkal, amiket a Nostromo egyetlen túlélője, Ellen Ripley is éppen hogy csak túlélt. Fede Alvarez rebootolta az Alien-univerzum két legsikeresebb állomását, és ezt minden igazi Alien-rajongónak érdemes látnia. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Nem könnyű a dolga annak, aki napjainkban a 4+2 alapfilmből és 2 erősen felejthető spinoffból álló Alien franchise bővítését vállalja. Az eddig vegytiszta horrorban utazó Fede Alvareznek ráadásul azzal is szembe kellett néznie, hogy a Nyolcadik utas és A bolygó neve: Halál óta erős lejtmenetben lévő Alien-univerzum lelkes rajongói éles kritikával és komoly elvárásokkal figyelnek minden egyes újabb próbálkozást. Valószínűleg nem csak az első film rendezője, Ridley Scott (aki producerként itt is jelen volt) egyértelmű intelmei miatt döntött úgy Alvarez, hogy a Romulus nem fog forradalmi újításokat hozni, hanem sok-sok tekintetben visszanyúl az első két sikerfilmhez és megidézi azokat. Vannak, akik szerint ez biztonsági játék, szerintem viszont az elkészült mű egészét tekintve sokkal inkább arról van szó, hogy a Romulus egyfajta tisztelgés a legendás kezdetek előtt. Noha elég vékony a határ az elődök előtti főhajtás és azok másolása között (sokszor nem is könnyű ezeket szétválasztani), szerintem itt nem történt határátlépés, sőt! Tiszteletben tartva az alapműveket, új szintre emelte, felfrissítette, a mai kor filmes igényeihez igazította azokat. Hogy tökéletesen sikerült-e ez a terv? Nem. De a széria harmadik részétől kezdődő hanyatlását tekintve határozottan vállalható epizóddal egészítette ki a történetfolyam idővonalát.

A Nyolcadik utas után, de még A bolygó neve: Halál előtt játszódó események kiindulópontja egy bányászattal foglalkozó kolónia, ahol egy csoport fiatal munkás megelégeli a rabszolgamunka kilátástalanságát, és úgy döntenek, hogy megszöknek. A kiszemelt célpontjuk azonban olyan távol van, hogy az utazásukhoz mindenképp szükségük van hibernációban való alvásra, amihez kapóra jön, hogy épp egy olyan elhagyatott űrhajónak látszó objektum kerül közel a bolygójukhoz, amelyen nagy valószínűséggel megvannak a fagyasztva alvás technikai eszközei. Az űrhajóról az érkezésükkor kiderül, hogy valójában egy biológiai kutatással foglalkozó űrállomás, amelynek újraindítása után egyre több jel utal arra, hogy valami nagyon nincs rendben. Miközben a maroknyi fiatal munkásból és egy szintetikus lényből álló csoport megpróbálja megszerezni a mélyalváshoz szükséges berendezéseket, olyan akadályokba ütköznek, amikre legvadabb álmaikban sem mertek volna gondolni. Először az arctámadók egy elképesztően hatalmas hordája elől kell menekülniük, majd kénytelenek lesznek megismerkedni a xenomorphok gyors fejlődésének minden egyes lépcsőjével, miközben eredeti céljukat elfelejtve már csak arra tudnak koncentrálni, hogy valahogy élve kijussanak az élő rémálommá változott helyről.

Ahogyan a franchise eddigi filmjeinél, úgy itt is a női főszereplő kerül az események középpontjába. Ám amíg Ellen Ripley egy vezető alkatú, tapasztalt, talpraesett, rettenthetetlen és kemény nő, addig Rain (Cailee Spaeny) egy introvertált, érzékeny, tapasztalatlan és nem kifejezetten kezdeményező típusú lány, akinek egyetlen támasza az apja által készített, és testvéreként kezelt android, Andy (David Jonsson). Így tehát annak ellenére nem tartom okos dolognak a két főhősnő összehasonlítását, hogy narratív szempontból nagyon hasonló helyzetben vannak. Rain karakterének viszont az említett tulajdonságai miatt hatalmas lehetősége van az események következtében történő fejlődésre, amit ki is használ a forgatókönyv, még ha a végére nem is lesz belőle egy olyan figura, mint a xenomorphokkal a rakodógépben küzdő Ripley.

Habár Cailee Spaeny tényleg a lelkét is kiteszi, és mindent kihoz a rászabott szerepből, karakterfejlődés és szerepmegformálás szempontjából az Andy nevű robotot alakító David Jonsson teljesítménye az, ami előtt mindenképp fejet kell hajtanunk. Alapvetően kiválóan alakítja a nem túl darabos, mégis felismerhetően nem emberi lényt, de feladata ennél sokkal összetettebb: előbb át kell váltania egy teljesen más céllal és személyiségjegyekkel felépített androidra, majd amikor visszatér az eredeti egyénisége, ott is egy finoman, de határozottan érzékelhető előrelépést kell mutatnia. Hogy egy alienes idézettel jellemezzem Jonsson munkáját: “Nem rossz teljesítmény ez egy embertől”. Hogy szakmailag jó döntés-e, ha egy mellékszereplő túlragyogja a főhőst, azon lehet vitatkozni. Az viszont vitán felül áll, hogy Spaeny mindent kihozott a szerepéből, és hogy ha esetleg lenne egy folytatás, akkor ott is tökéletesen megállná a helyét. Szerintem inkább jót tesz az, amikor egy ilyen saga új karaktertípussal frissül, mint amikor megpróbálják az eredeti személyiséget izzadságszagúan visszahozni.

És ha már az előbb idézgettem a klasszikus részekből: Amellett, hogy a film szinte minden jelenetében egyértelműen visszaköszönnek a Nyolcadik utasból ismert mozzanatok, a sztori utolsó harmadában szó szerint felhangzik A bolygó neve: Halál legendává vált, ikonikus mondata is: “Get away from her, you bitch!” – természetesen teljesen más kontextusban, és más karakterpozícióból (ráadásul a feliratos verzióban nagyon szerencsétlen magyar fordítással), de egy igazi Alien-rajongónak melengetik a szívét az ilyen kis cukorkák 🙂
Sajnos volt egy a hajánál fogva előrángatott karakteridézés is, amikor egy nagyon is jól ismert szereplőt hoztak be az egyik elődfilmből. A spoilermentesség jegyében a személyéről többet nem tudok elmondani, de ez volt az az egyetlen pont, amikor azt éreztem, hogy túl messzire mentek a “szellemidézésben”, és hogy ez már nem a valódi hangulatteremtést szolgálta, pusztán öncélú szórakozás, rossz poén volt az alkotók részéről. Szerencsére nem volt akkora jelentősége a karakternek, hogy sokat vont volna le a teljes élményből, csak kissé kellemetlen volt ez a megoldás. A végén kapunk még egy kis Prometheus-kitekintést is, ami elsőre indokolatlannak tűnhet, de egyrészt fölöslegessége ellenére mégis sikerült varratmentesen beilleszteni a történetbe, másrészt árnyalja is egy kicsit a fő narratív vonalat, ami meg akár jót is tehet egy ilyen remix stílusú mozinak.

A hangulatteremtés és a feszültségkeltés összes többi eszköze viszont csillagos ötöst kap tőlem. Elfogulatlanság nélkül elismerést érdemel a hazánkban forgatott film magyar szakemberek által elkészített díszlet- és kosztümvilága: a legapróbb részletekig tökéletesen kidolgozott, az első két filmnél megismert, mára retrofuturisztikusnak ható stílus egyszerűen hibátlan. A fegyverek nem csak külső kialakításukban feleltek meg az alapműveknek, de aki odafigyelt, az jólesően nyugtázhatta, hogy még a hangjukat is tökéletesen reprodukálta a technikai stáb.

A pazar látványvilághoz természetesen hozzátartoznak a mélyűr perspektívájából rögzített (vizuális effektekkel létrehozott) jelenetek is, amelyeket igényes, pontos munkával, nagyon hatásos módon alkottak meg. Habár csak hagyományos, 2D kópiát néztem, azért ez is bebizonyította, hogy a nagyvásznas mozihatást soha nem fogja utolérni a kisképernyős filmnézés élménye. A látvány mellé ráadásul nagyon profi módon megkomponált hangsáv is jár. A hangmérnökök kiváló érzékkel játszanak a síri csendben hömpölygő, és a csontjainkig hatoló dübörgésben pergő jelenetek váltogatásával. Nyilván a moziterem hangtechnikájától is függ, de itt még a leghangosabban üvöltő részeknél sem volt hallható minimális torzítás sem, tehát a munka pontossága megkérdőjelezhetetlen. Ahogyan magát a filmzenét is csak dicséret illetheti, hiszen remekül kísérte és emelte a feszültséget, ráadásul a zeneszerző egészen páratlan módon ötvözte a 2020-as évek modern, elektronikus hatásokban gazdag kompozíciós stílusát a hetvenes évek klasszikus, nagyzenekari sci-fi hangzásvilágával, szóval itt is erősen indokolt a kalapemelés.

A Romulus úgy tiszteleg a nagy elődfilmek előtt, hogy közben új életet is lehel az Alien-univerzumba. Az első 2-3 film rajongói számára olyan élmény ez a film, mintha a gyerekkorunk hullámvasútját felújították volna. Kicsit magasabbra építették, kicsit meredekebbek az emelkedők és lejtők, talán még a kocsik festése is szebben csillog, de a kerekek csattogása nagyon ismerős. Tudjuk, milyen érzés, amikor lelassulva felérünk az emelkedőre, nem lep meg a gyomorfelkavaró érzés, amikor zuhanásszerűen robogunk le a mélybe, mégis jólesik egy kicsit újra átélni azokat az érzéseket, amiket gyerekként életünkben először tapasztaltunk meg. Úgy kapunk új, izgalmas, szórakoztató élményt, hogy közben jól ismerjük az egészet.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Alien: Romulus

amerikai-angol sci-fi horror, 119 perc, 2024

PG: 16

rendező: Fede Alvarez

forgatókönyv: Dan O’Bannon és Ronald Shusett karakterei alapján Fede Alvarez, Rodo Sayagues
zene: Benjamin Wallfisch

operatőr: Galo Olivares

vágó: Jake Roberts

főszereplők:

Cailee Spaeny

David Jonsson

Archie Renaux

Isabela Merced

Spike Fearn

Aileen Wu

Rosie Ede

Robert Bobroczkyi

Trevor Newlin