Az apa

Az apa

Florian Zeller kamaradrámája az időskori demenciában szenvedő ember szemszögéből mutatja be, milyen érzés lehet fokozatosan elveszíteni a valósággal való kapcsolatunkat, elszakadni mindentől, ami ismerős, ami biztonságot ad, ami célt tűz ki elénk, ami értelmet ad a puszta létezésünknek. Egy érzékeny téma rendkívül szépen feldolgozva, Anthony Hopkins Oscar-díjjal elismert, felejthetetlen jutalomjátékával. KÖZEPESEN SPOILERES élménybeszámoló.

A történet főszereplője az idős Anthony (Anthony Hopkins), aki londoni lakásában egyedül él, és kezdődő demenciája miatt lánya, Anne (Olivia Colman) próbál gondozónőt találni mellé. Nem egyszerű feladat ez, mert Anthony – abban a tudatban, hogy tökéletesen képes ellátni magát – rendszeresen összerúgja a port a nehezen felkutatott segítőkkel. A problémák akkor kezdenek komolyra fordulni, amikor a férfi egyre furcsább dolgokat észlel maga körül:
Idegen emberek tűnnek fel a saját lakásában, amiről azt állítják, hogy Anthony csak megtűrt vendég ott; az egyik segítő személyében a fiatal korában elhunyt kisebbik lányát véli felfedezni; Anne egy ismeretlen nő alakjában jelenik meg előtte; vagy épp az idősíkok csúsznak össze és szét látszólag mindenféle előzmény nélkül (hiába próbál kapaszkodót találni az újra és újra eltűnő, majd felbukkanó, szeretett karórájában).

Anthony Hopkins Az apa c. filmben

Anthony az események furcsa alakulása során először a személye elleni összeesküvésre gyanakszik, de ahogy egyre inkább elmosódik a a határ az általa ismert valóság, és a megélt események és hallucinációk között, úgy kezd rádöbbenni a szomorú igazságra: lassanként elveszíti a kapcsolatát a világgal, elméje megbomlani látszik. Emberi tartása, és a folyamatosan változó valóságkép miatt viszont még nehezebb ezzel megbékélni, hiszen nincs, akivel megoszthatná a problémáját: aki tegnap még családtag volt, az ma már egy gondozónő, vagy egy teljesen idegen személy formájában jelenik meg előtte.

A film az eseményeket nem a szokásos módon, a kívülállók szemével, hanem Anthony perspektívájából mutatja be. Ez egyszerre izgalmas, és bizarr, nehezen követhető történetfolyamot eredményez, hiszen ahogyan a főszereplő, úgy a néző sem tudhatja soha, hogy amit lát, az a jelen, a múlt, a valóság, vagy épp hallucináció. Fogalmunk sincs róla, ki az igazi lánya, és ki a fogadott gondozónő, hogy Anthony lakásában, vagy Anne-nél vagyunk-e éppen, vagy hogy a váratlanul felbukkanó idegen férfiak milyen relációban vannak a férfi lányával. Ez egy rövid ideig talán zavaró, furcsa lehet, de szinte azonnal kialakul az emberben az empátia, és kezdjük megérteni, hogy mennyire félelmetes lehet belülről megélni a fokozódó demencia okozta frusztrációt, elveszettséget.

Persze Anthony és Anne párbeszédeiből, a közöttük lévő hol küzdelmes, hol szeretetteljes kapcsolatból átélhetjük azt is, amin a hozzátartozók mehetnek keresztül ezen a lassú, de visszafordíthatatlan, kegyetlen úton. Megérthetjük, hogy egy ilyen helyzetben vannak döntések, amik egy kívülálló számára rendkívül egyértelműnek, és logikusnak tűnhetnek, de annak, aki maga kíséri ezen az úton a távolodó hozzátartozóját, ezek a döntések mennyivel nehezebbek.

 Imogen Poots, Olivia Colman és Anthony Hopkins Az apa c. filmben 

Mivel az időskori demencia egyes formái elég sokrétű viselkedéssel, gyakran igen szélsőséges hangulatváltozásokkal járnak, a főszereplő karaktere igazi jutalomjáték volt Anthony Hopkins számára. Habár a színészóriás a hosszú pályafutása során már bőségesen megajándékozott minket színjátszása elképesztő sokrétűségével, itt egyetlen filmben lubickolhat mindabban, ami egy színész számára izgalmas lehet. Az egyik pillanatban dühöngő bika, territóriumát foggal-körömmel védő oroszlán, máskor mókás bohóc, csak hogy 2 perccel később maró gúnnyal és arisztokratikus megvetéssel ossza ki a partnerét. A film utolsó jelenetére tartogatott csúcspontjában (ami némileg helyreteszi a nézőben a korábbi zűrzavart) Hopkins olyan elementárisan meggyőző erejű, és szívbemarkoló összeomlást mutat be, amiért önmagában megérdemelne egy újabb Oscar-t. Akit eddig a pontig magával ragadott Anthony fokozatos eltávolodása, az itt nehezen fogja száraz szemmel megúszni.

Habár Olivia Colman csak másodhegedűs lehet ebben a kamaradrámában, az ő játéka is hihetetlenül természetes, érzékeny, és hiteles. Az idős, demens apa iránti végtelen szeretetbe vegyülő fájdalom, tehetetlenség és düh rétegeit nagyon finoman, színészpartnerével tökéletes összhangban, közvetíti a színésznő.

 Anthony Hopkins és Florian Zeller Az apa forgatásán 

Florian Zeller fiatal, francia író, forgatókönyvíró és színpadi rendező első nagyjátékfilmjét saját, színházi kamaradrámájából írta és rendezte, forgatókönyvét a 2021-es Oscar-gálán aranyszoborral ismerték el. A gyönyörű színekkel, szép, hosszú snittekkel fényképezett, és Ludovico Einaudi megindító, finom zenéjével aláfestett drámát sokáig nem felejti el, aki megnézi. Az utolsó jelenetben elhangzó – számomra metaforikus jelentésű – sorok összegzik igazán hatásosan a film által közvetített üzenetet:

“Süt a nap odakint. Addig kell kimennünk, amíg süt. Meg kell ragadnunk ezt a lehetőséget. Mert a szép idő soha nem tart sokáig, igaz?”


Az apa (The Father)
angol-francia dráma, 97 perc, 2020
PG: 13

rendező: Florian Zeller
forgatókönyv: Florian Zeller, Christopher Hampton
zene: Ludovico Einaudi
operatőr: Ben Smithard
vágó: Yorgos Lamprinos

főszereplők:
Anthony Hopkins
Olivia Colman
Imogen Poots
Mark Gatiss
Olivia Williams
Rufus Sewell

Kommentek

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.