Lali és Gita, a két szlovák zsidó fogoly Auschwitz-Birkenauban, a halálgyár kellős közepén egymásba szeretnek, és túlélik a náci Németország legsúlyosabb borzalmait. Lali Sokolov időskori visszaemlékezéseiből Heather Morris írt regényt, ebből forgatott hatrészes, megindító minisorozatot Tali Shalom-Ezer. ENYHÉN SPOILERES élménybeszámoló.

Lali Sokolov, aki Ludwig Lale Eisenberg néven született a szlovákiai Korompán, az Auschwitz-Birkenau koncentrációs tábor 32407-es számú foglya volt. Létezéséről a nagyvilág 2018-ig semmit nem tudott. Heather Morris új-zélandi származású ausztrál írónő 2003-ban értesült arról, hogy az idős ember szeretné elmesélni a történetét, így meglátogatta őt, majd ezt követően három éven át rendszeresen járt hozzá a melbourne-i otthonába, ahol Lali részletesen beszámolt neki arról, amit még a saját fiával sem mert megosztani. Onnan kezdve, hogy 1942-ben, 25 éves korában bekerült a haláltáborba, a szabadulásán át egészen az ausztrál emigrációban átélt nehézségeiig és a gyermeke fogantatásáig. Az írónő és Sokolov között valódi barátság szövődött, amely sokszor segített túllendülni azokon a holtpontokon, amikor az emlékek felidézése olyan fájdalmassá vált a férfi számára, hogy legszívesebben félbehagyta volna a tollbamondást. Sokolov 2006-ban hunyt el, de a regényt csak 2018-ban sikerült megjelentetni. Azóta több tucatnyi nyelvre lefordították, és sokmillió példányt adtak el belőle. Habár az Auschwitz Emlékközpont pontatlanságokra és tényszerű hibákra hívta fel a figyelmet, a főbb események nyilvánvalóan nehezen vitathatók. Ami a részleteket illeti, a közel 90 éves ember traumákkal súlyosan terhelt emlékezete miatt ezek torzulhattak az eltelt több évtized alatt. Heather Morris regényéből most Tali Shalom-Ezer rendezte ezt a megindító, valószerűtlen szerelmi történetet feldolgozó hatrészes minisorozatot.

Noha a holokauszt már eddig is bőséges mennyiségű, változatos filmes feldolgozást kapott, ez a sorozat mégis egy egészen új perspektívát mutat a nézőnek. Akár be is állhatna azoknak az alkotásoknak a sorába, amelyek egy túlélő szemén keresztül mesélik el a koncentrációs táborban zajlott borzasztó eseményeket, de ennek a sztorinak van egy valószerűtlennek ható jellegzetessége: ez egy szerelmi történet. Lali (Jonah Hauer-King) nem sokkal a táborba hurcolása után tífuszos lett, de egy francia fogolytársa, Pepan (Adam Karst) önzetlen és vakmerő segítségének köszönhetően hamar felépült, és tetoválói státuszt kapott. Azokra a foglyokra, akiket a táborba szállítás után nem öltek meg azonnal, sorszámot tetováltak és kényszermunkára fogták. Lali tetoválói státuszával kikerült az egyszerű rabok közösségéből, és bár a szenvedésből így is bőségesen kijutott neki, kivételezett helyzete miatt nagyságrendekkel megnőtt az esélye a túlélésre is.

Amikor a 18 éves Gita Furmanova (Anna Próchniak) karjára tetoválta a sorszámát, azonnal kialakult közöttük a kölcsönös vonzalom, ami sokkal több volt egyszerű bajtársi együttérzésnél. Ahhoz, hogy a raktárban dolgozó lánnyal akár csak röpke pillanatokra, egy-egy rövid beszélgetésre is találkozhasson, Lalinak bizalmi kapcsolatot kellett kialakítania az őt felügyelő őrrel, Stefan Baretzkivel (Jonas Nay). Baretzki úgy bánt a tetováló fiúval, mint egy nagyon rosszul tartott kutyával: ha kedvét lelte benne, akkor megverte vagy megalázta, máskor viszont kisebb segítségekért cserébe megjutalmazta azzal, hogy segített neki találkozni Gitával. Persze ezt sem ingyen tette: tudta, hogy Lali a Gitával való kapcsolata révén értékes dolgokat tudott a raktárból kicsempészni, hogy ezzel segítse a fogolytársait, így ő is benyújtotta az igényét mindenféle holmira, ezzel persze újabb súlyos veszélynek kitéve a tetováló fiút.

Habár Gita egyszer egy komolyabb fertőzés miatt nagyon közel került a halálhoz, Lali segítségével felépült, és onnantól kezdve ő is ott segített a fogolytársainak, ahol csak tudott. Az, hogy legvégül Gita és Lali is túlélte a haláltábor borzalmait, nagy részben annak is köszönhető, hogy az egymás megtartásába és a közös jövőjükbe vetett hitük emberfeletti lelkierővel töltötte meg őket minden egyes nap. Az idős túlélő elbeszéléseiből kiderül, hogy egyébként is nagyon erős szövetségek alalultak ki a fogvatartottak között, és hogy időnként halált megvető bátorsággal küzdöttek egy-egy sorstársuk megmentéséért, vagy csak a közös túlélésért.

1945-ben, a háború végének közeledtével elkezdték felszámolni az összes koncentrációs tábort. Lali és Gita útja ekkor egy rövid időre elvált, de csodával határos módon végül megtalálták egymást, összeházasodtak, és némi kitérő után Ausztráliában kezdtek új életet. Ám az átélt borzalmak és a feldolgozatlan trauma miatt közel sem volt olyan könnyű maguk mögött hagyniuk a múltjukat, mint azt remélték. A sorozat két idősíkon fut: egyrészt az elbeszélő múltban láthatjuk a haláltáborban zajló eseményeket, ezzel párhuzamosan pedig a 2003-2006 közötti kort, amikor az idős Lali Sokolov (Harvey Keitel) mesél otthonában Morrisnak (Melanie Lynskey). Ez utóbbi idősík nem csupán keretet ad a történetnek, de több szempontból is nagy jelentőségű.

Egyfelől így az Auschwitzban zajló, nagyon pontosan és realisztikusan ábrázolt események fullasztó mélységéből időről-időre kapunk némi lélegzetvételi lehetőséget. Másrészt az idős Sokolov személyén keresztül érthetjük meg igazán, hogy az átélt testi-lelki borzalmakon túl milyen soha el nem múló, morális kétségeket tud okozni Auschwitz. Mert noha ő is csak egy fogoly volt, a náci őrület egyik áldozata, ugyanakkor mégis felelősnek érezte magát. Már a táborban küzdött ezzel a feloldhatatlan lelki konfliktussal, de idős korára szinte felemésztette őt a bűntudat, hogy tetoválói tevékenységével, és a Baretzkit kényszerűségből segítő tetteivel maga is elkövetővé vált. Hiába látjuk és értjük kívülállóként, hogy nem is volt más választása, és ennek ellenére mégis milyen hihetetlen bátorsággal segítette a sorstársait, a soha ki nem mondott érzései élete utolsó három évében elementáris erővel zúdultak rá. És ez legalább annyira fontos eleme a sorozatnak, mint a rendkívüli szerelmi történet elmesélése. Harvey Keitel pedig döbbenetesen meggyőző erővel alakítja ezt a megtört, idős korára is a démonaival küzdő férfit. Bár végig tapasztalhatjuk ezt a kiváló színészi munkát, valójában akkor döbbenünk rá Keitel tűpontos játékának valódi színvonalára, amikor a sorozat záróepizódjának végén pár mondat erejéig egy archív felvételről láthatjuk a valódi Sokolovot beszélni.

Természetesen Jonah Hauer-King és Anna Próchniak is gyönyörűen formálja meg a fiatal Lali és Gita karakterét, sehol nem érződik túljátszás, vagy színpadiaskodás a játékukon. Ahogyan elmondható ugyanez a tábor lakóit alakító számtalan fő- és mellékszereplőről is. Jonas Nay pedig legalább olyan kiválóan, ha nem autentikusabban hozza a háború által eltorzított lelkű és moralitású náci őrt, mint a Schindler listájában Ralph Fiennes Amon Goeth karakterét. Külön dicséretet érdemel egyébként a legapróbb részletekig pontosan és korhűen kidolgozott díszlet- és jelmeztár. A Szlovákiában készített sorozatról nehéz megmondani, hogy nem az eredeti helyszínen forgatták. Részemről a fényképezés és a vágás is kap egy nagy piros pontot: egyfelől feszes, de jól követhető ritmusa van minden epizódnak, másrészt drámai szempontból nagyon hatásos az a mód, ahogyan kontextus és háttérhangok nélkül időről-időre bevágnak egy-egy pár másodperces nagytotált főként azokról, akik az aktuális jelenetekben meghaltak vagy eltűntek. A filmzenéről pedig elég ha annyit mondok, hogy a fiatal Kara Talve és a legendás Hans Zimmer volt a két szerző, ami ma már egyfajta indoklást nem igénylő minőségjelzőt jelent.

Hogy lehet-e 80 évvel a holokauszt után még újat mondani a témában? Ahogy ennek a regényadaptációnak a példája is mutatja: igenis lehet, és kell is. Nem pusztán azért, hogy továbbra is fenntartsuk az emlékezetet, ezáltal is figyelmeztetve arra, hogy minek nem szabad megtörténnie soha többé. Hanem mert itt olyan érzések és lelki-morális kérdések kerülnek terítékre, amelyek nem gyakran jutnak a témát feldolgozó művek középpontjába. Ki gondolná, hogy amikor a legszélsőségesebb szinten megnyomorítanak és megaláznak egy embert, amikor a halál szó szerint mindennapos vendég, amikor mindent elvesznek valakitől, amitől embernek tekinthető, akkor ebben a halálszagú, sötét borzadályban egyszer csak kicsírázik a szerelem, és a túlélés első számú hajtóerejévé válik?
Ahogyan arra is élesen, de érzékenyen rávilágít, hogy még egy ilyen csodával határos megmenekülés és egymásra találás után sem tűnnek el a démonok. Hogy több évtizednyi távolságból is bármikor leülhet az ember mellé a kanapéra a régóta halott náci őr, és cinikus mondataival késeket forgathat a túlélő lelkében.
Végezetül Az auschwitzi tetováló története arra is ráébreszt minket, hogy lassan végleg eltűnnek a túlélők és a tanúk, akik még elmondhatják nekünk ezeket a rendkívüli történeteket. Hogy mi vagyunk az utolsó generáció, akik ezeket még hús-vér emberektől hallhatjuk. Becsüljük ezt meg, és hallgassuk végig őket, írjuk meg a könyvet, forgassuk le a filmet vagy sorozatot, amíg lehet, mert az utánunk jövő generációknak erre már nem lesz többé lehetősége.

További információk a sorozatról a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Az auschwitzi tetováló (The Tattooist of Auschwitz)

angol-amerikai történelmi drámasorozat, 6X50 perc, 2024

PG: 16

rendező: Tali Shalom-Ezer

forgatókönyv: Heather Morris könyve alapján Jacquelin Perske, Gabbie Asher, Evan Placey

zene: Kara Talve, Hans Zimmer

operatőr: David Katznelson

vágó: Nili Feller, Berny McGurk, Joe Sawyer

főszereplők:

Jonah Hauer-King

Anna Próchniak

Harvey Keitel

Melanie Lynskey

Jonas Nay

Tallulah Haddon

Mili Eshet

Maja Wolska

Avital Lvova
Yali Topol Margalith
Phénix Brossard
Katie Bernstein