Szomorú, de költői szépséggel megvalósított dráma egy haldokló apáról, aki utolsó erejével megpróbálja megtalálni a tökéletes örökbefogadó szülőket a kisfiának, akit születése óta egyedül nevel. Hétköznapiságában gyönyörű, dokumentarista módon egyszerű, mégis lenyűgözően szép történet. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

John (James Norton), a harmincöt éves, ír ablakpucoló egyedül neveli négyéves kisfiát, Michael-t (Daniel Lamont), és minden erejével azért küzd, hogy megtalálja a tökéletes örökbefogadó szülőket a kisfiúnak. John ugyanis gyógyíthatatlan betegségben szenved, és már csak néhány hónapja van hátra. Ez a tragikus kiindulópontja Uberto Pasolini koprodukciós drámájának, amely egyértelműen szomorú hangvételű, mégis felemelő és megindító történet, főként ha arra gondolunk, hogy a forgatókönyv egy megtörtént esemény alapján íródott.

John egyszerű, munkásosztálybeli férfi, akit a felesége közvetlenül Michael születése után hagyott el, így a gyermeküket egyedül nevelő szülők nem túl könnyű életét éli, de ez még a végzetes betegsége ellenére sem nyomja rá bélyegét az apa-fiú kapcsolatra. Michael, aki nem sejt semmit apja betegségéről, csendes, átlagos kissrác, nagyon szereti az apját, aki két ember szeretetével, türelmével, és felelősségtudatával neveli őt, és próbál neki a lehető legjobb jövőt biztosítani arra az időre, amikor ő már nem lesz. John-t élete utolsó, nagy küldetésében az ír gyámügyi szakemberek sokszor a saját a hatáskörüket is túllépve próbálják segíteni, ám úgy tűnik, minél több potenciális örökbefogadó szülővel ismerkednek meg, annál távolabb kerül a cél.

A film szinte dokumentarista egyszerűséggel és eszköztelenséggel követi John és Michael hétköznapjait, kerülve minden lehetséges hatásvadász elemet, ideértve a drámai filmzenét is, ami szinte csak az utolsó pár percben jut szerephez, akkor sem tolakodóan, de azért megindítóan kíséri a képsorokat. Az egyszerűsége ellenére mégis hatásosan működik a történetmesélés, aminek talán az lehet az egyik titka, hogy közhelyek nélkül képes erős gondolatokat megfogalmazni, belecsempészni teljesen hétköznapi jelenetekbe. Az emberek jóindulata, együttérzése, az idősebb generáció egyszerű, de fontos bölcsességei, és az a mód, ahogy egy haldokló ember szemén keresztül fájdalmassá változnak a mindennapos élet fel nem ismert ajándékai.

Egy olyan filmben, ami teljes egészében az elmúlás köré épül, kulcsfontosságú lehet magának a halálnak a megfogalmazása, különösen ha ezt egy olyan kisgyerek számára kell elmesélnünk, aki most ismerkedik a világ összes jelenségével. Pasolini a lassú, finom sodrású történet csúcspontjául választotta ezt a momentumot, és az egész filmre jellemző egyszerűséget itt pont annyi költői szépséggel vegyítette, ami még korántsem giccses, ugyanakkor valószínűleg az is elérzékenyül rajta, aki egyébként nem szokott filmeken sírni. Mindezt úgy, hogy továbbra is messzire elkerüli a hatásvadász kliséket, és a főszereplő önazonos, hiteles figura marad, nem adnak a szájába valószerűtlen mondatokat, mégis szó szerint költőien szép, amit és ahogy mond.

Az örökbeadás viszonylag kevés párbeszéddel, egyszerű, hétköznapi, sokszor kézikamerával rögzített jelenetekkel operál, nagyon nagy hangsúlyt helyezve a szereplők testbeszédére és mimikájára. James Norton őszinte alázattal és elképesztő hitelességgel játszik végig, Daniel Lamonttal pedig (a kissrác nagyon fiatal kora ellenére) kifejezetten jól működik az apa-fiú kémia.

Aki szeretne egy megható, de nem amerikai “haldoklófilmes” panelekből felépített, kifejezetten szép filmet látni, az ne hagyja ki, mert az ilyen alkotásokat nem szállítják egymás után futószalagon!

Örökbeadás (Nowhere Special)
angol-olasz-román filmdráma, 96 perc, 2020
PG: 16

rendező: Uberto Pasolini
forgatókönyv: Uberto Pasolini
zene: Andrew Simon McAllister
operatőr: Marius Panduru
vágó: Masahiro Hirakubo, Saska Simpson

főszereplők:
James Norton
Daniel Lamont
Laura Hughes
Eileen O’Higgins
Stella McCusker
Valerie O’Connor