Itt hagyott minket David Lynch, olyan űrt hagyva maga után, amit majd csak néhány évtized múlva leszünk képesek fölfogni. Sokan emlékeznek most a munkásságára, lajstromba véve filmjeit, méltatva művészi sokoldalúságát, hiszen festőként indult (és a festészetet soha nem is hagyta el), szobrászkodott, fotóművészettel és zenével is foglalkozott. Nem is szeretnék beállni a sorba, hiszen mindenki elolvashatja, megnézheti az alkotásait ezernyi helyen. Inkább leírom azt, mit jelentett nekem, miért szerettem, hogyan emlékezem én David Lynch személyére.

Gordon Cole, a folyton üvöltöző, hallókészülékes FBI-főnök

Mint sokan a korombeliek közül, akik különösebben nem voltak jártasak a filmművészet világában, én is a Twin Peaks tévésorozatban találkoztam először David Lynch nevével. Amikor realizáltam, hogy ő nem csak társírója és rendezője a sorozatnak (legalábbis jó néhány epizódnak), hanem saját maga alakítja a nagyon különös Gordon Cole figuráját is, összeállt a kép. Életemben nem tapasztaltam meg olyan filmes atmoszférát, mint amit ebben a sorozatban megalkottak. A színek, a fények, a sound design, a zene, és az excentrikus karakterek együttesen kölcsönöztek egy kellemesen borzongató hangulatot, amiről csak később tudtam meg, hogy ez valójában a „lynches” (lynchian) stílus, ahogy a szakma emlegeti.
Gordon Cole személyében egy kicsit ott volt mindig maga David Lynch is a különcségével, a minden teret teljesen betöltő, egyedi orgánumával, és azzal a bölcs nyugalommal, amit az egész lénye árasztott.

A nagybetűs Álmodó

Lynch képzelőereje és művészi kreativitása, amelyet a hetvenes évek óta napi rendszerességgel gyakorolt transzcendentális meditációval tartott életben, abszolút nem ismert határokat. Annyira fontos szerepe volt az álmoknak az ő életében, hogy amikor csak tudta, ébredés után azonnal lejegyzetelte őket, ahogyan a hirtelen támadt ötletfoszlányait sem hagyta soha elillanni az univerzum végtelenjébe, hanem papírra vetette azokat is. Amikor pedig volt egy filmes alapötlete, elővette ezeket a gondolatfoszlányokat, és lépésről-lépésre haladva, az intuíciója által vezérelve egyfajta éber álmodással megalkotta a forgatókönyvet. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de nekem nagyon sok szürreális álmom van, és Lynch volt az, aki által megértettem, hogy ezek az álmok akár egy művészeti projekt építőkockái is lehetnek. Lehet, hogy azért tudtam annyira rezonálni a legtöbb filmjében megjelenő abszurd vízióval, mert ilyenkor egy kicsit én is vele álmodtam. Nem érthetetlen zagyvaságként, hanem a tudatalattink által gyakran vetített látomásként fogtam fel a képsorait, és így máris sokkal otthonosabb és ismerősebb volt minden. Egyszerűen szerettem újra és újra visszatérni Lynch álomvilágába.

A megafonos ember

Ha kimondják a nevét, akkor leginkább két szituációban látom őt magam előtt: vagy egy cigi lóg a szájából, vagy egy megafonba üvöltözve adja az instrukcióit a forgatáson. Mindkét dolog a mániája volt, és szerintem védjegyévé is vált. Céltudatos, kompromisszumokat nem ismerő alkotó volt, aki csak nagyon ritkán, nagyon indokolt esetben tért el az eredeti ötletétől. Ennek ellenére rendezőként soha nem egy rigorózus, követelőző ember volt. Épp ellenkezőleg! Imádta őt az összes színésze, mert mindenkivel megtalálta a személyes hangot. Extrém módon türelmes és támogató volt, igazi szeretettel bánt velük, és olyan eszközei voltak a színészvezetésre, amikkel egyetlen másik rendező sem bírt. Képszerű hasonlatokkal, részletes, jól érthető, az adott színészre szabott leírásokkal könnyedén tudta átadni, mit szeretne látni a kamera előtt. Talán a legsértőbb (egyben legviccesebb) beszólása az a mémmé vált mondat lehetett, amikor egy rosszul sikerült jelenet után azt mondta:
„Most próbáljuk újra, de ezúttal jól!”.

A meditáció elkötelezettje

Lynch személyesen is ismerte a transzcendentális meditáció (TM) nyugati elterjesztésének vezetőjét, Maharishi Mahesh jógit, akit a legfontosabb spirituális vezetőnek tartott. A TM-et a Radírfej c. film forgatása közben kezdte el gyakorolni, és haláláig napi kétszer meditált. A környezete meg is jegyezte, hogy amióta meditál, eltűnt belőle a korábbi komorsága. Miután megtapasztalta, hogy a TM nem csupán a kreativitást segíti nagy mértékben, de képes az emberben lévő indulatokat is csendesebb vizekre terelni, elhatározta, hogy a lehető legtöbb amerikai iskolában lehetővé teszi a meditáció gyakorlását. A 2005-ben ebből a célból létrehozott alapítványa hatékony támogató munkájának köszönhetően sok iskolában drasztikus mértékben csökkent a gyerekek által elkövetett erőszakos cselekmények száma. Ha ma valaki megemlíti nekem a TM-et, akkor Maharishi Mahesh és David Lynch ugranak be róla először.

Az időjós

Lynch kreativitása és sajátos humora talán a DLDWR – David Lynch Daily Weather Report projektben ötvöződött a legszervesebben. 2005-ben telefonon kezdett furcsa időjárás-jelentéseket adni egy Los Angeles-i rádióállomásnak, majd 2006. és 2010. között az otthoni stúdiójából folytatta egyperces videók formájában, amelyeket a saját weboldalán osztott meg. 2020-ban, a COVID-járvány idején feltámasztotta a projektet, amit egészen 2022. december 16-ig folytatott.
Ezek a kis nyúlfarknyi videók arról voltak híresek, hogy az év minden napján elkészítette őket, és mindig ugyanaz volt a forgatókönyv: Beköszönt, elmondta a napi dátumot, a hőmérsékletet Fahrenheitben és Celsiusban, majd egy nagyon rövid előrejelzést adott, és mindenkinek a legjobbakat kívánva el is köszönt. A poén az volt, hogy az előrejelzésébe az éppen aktuális időjárási helyzettől függetlenül vicces-optimista módon mindig belecsempészte a “csodásan kék ég és aranyló napsütés” kifejezéseket, naponta erősítve bennünk, hogy akármennyire is rossz az idő, előbb-utóbb ki fog sütni a nap. A projekt igazi ereje is ebben a „beautiful blue skies and golden sunshine” sorban, és abban a bizonyosságban volt, hogy ha új nap virrad, akkor beköszön hozzánk David Lynch LA-ből, és elmondja a várható időjárást. Egyszerűen nem lehetett nem imádni. Később kiegészítette a kis bejelentkezéseket azzal, hogy megemlítette, aznap épp melyik zeneszám jutott eszébe. Azon a napon, amikor hűséges alkotótársa, a legtöbb filmjének zeneszerzője, Angelo Badalamenti meghalt, a zenei résznél csak ennyit mondott:
„Ma nincs zene.”

A jelenség

Noha sokan a filmjeivel, festményeivel, szobraival, fotóival azonosítják őt, David Lynch nekem mindig egy hamisítatlan, egyedi jelenség marad. A mindig bohókás, de nagyon menő frizurájával, a keserédesen mosolygó kék szemeivel, az összetéveszthetetlen tónusú, érces hangjával, és a folyton bábozó mozdulatokkal gesztikuláló kezével. Lassú, megfontolt, kifejező magyarázatai, ritkán használt kedves mosolya és a nyugodt, mégis rendkívül karizmatikus kisugárzása lesz az, amire mindig emlékezni fogok.

Ég veled, David, nagyon hiányozni fogsz! Habár már nem Los Angelesben vagy, legyen neked örökké csodásan kék az ég és aranyló a napsütés, ameddig csak a szem ellát!