Catherine, egy dokufilmes újságíró rejtélyes könyvet kap egy ismeretlentől. A regény rég eltemetett, fájdalmas emlékeket idéz fel, amelyek révén Catherine élete lépésről-lépésre összeomlik. Renée Knight regényének sorozatadaptációja égetően aktuális kérdéseket dolgoz fel úgy, hogy a legutolsó részig az orránál fogva vezeti a nézőt: ki az áldozat és ki az elkövető? Egyáltalán kinek lehet hinni a látszólag egyértelmű, mégis erős kétségeket felvető történetben? SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Mi a valódi ára a valóság elhallgatásának? Az elbeszélés és annak formája közelebb vihet minket a valósághoz, de egyúttal hatékony fegyvert is ad a kezünkbe a manipulációhoz. A manipuláció célpontja pedig nem más, mint saját, mélyen gyökeredző hitünk és az előítéleteink rendszere. Áldozatai, vagy bűnrészesei vagyunk-e (esetleg mindkettő egyszerre) a titkolózásnak, a manipulációnak? Ezek a kérdések foglalkoztatják munkája során az oknyomozó dokumentumfilmeket készítő Catherine Ravenscroftot (Cate Blanchett), aki épp szakmai elismerését veszi át, amikor egy ismeretlentől kap egy regényt. A tökéletes idegen. Ez a címe a regénynek, amely félelmetes pontossággal idézi fel Catherine múltjának egy olyan eseményét, amelyet ő maga már rég eltemetett, és amelyről rajta kívül csak egyetlen ember tudott, az azóta már halott Jonathan (Louis Partridge). Ezen a ponton találkozik Catherine oknyomozó-leleplező hivatása a magánéletének azzal az aspektusával, amit még a hozzá legközelebb állók sem ismernek.

A Renée Knight 2015-ös regényéből készített sorozatadaptáció sokkal inkább tekinthető egy hét részre bontott mozifilmnek, mint sorozatnak. Dramaturgiai szempontból ugyanis nem epizodikus a felépítése, hanem megszakítás nélkül, ám két fő idősíkon párhuzamosan mutat be egy tragikus eseményt, és annak két családra gyakorolt utóhatását. A nagyon lassan építkező történetmesélés sok kérdőjelet tesz le, és egészen az utolsó részig szinte egyikre sem ad választ, csak még több kérdéssel ébreszt kételyeket a nézőben. Ebben a sztoriban ugyanis az eseményeket és Catherine érzéseit hűvös távolságtartással kommentáló mesélőn (Indira Varma) kívül szinte mindenki megbízhatatlan narrátor.

A múltbeli történéseket látszólag a tragikus esemény áldozatának, Jonathannak a szemén keresztül láthatjuk, valójában azonban az édesanyja, Nancy (Lesley Manville) által írt, és az apja, Stephen (Kevin Kline) által kiadott könyv lapjairól ismerhetjük meg. Habár már itt felmerülhet a nézőben a kérdés, hogy Nancy, aki ott sem volt, honnan tudott annyi részletet a fiával történtekről, ám kiderül, hogy Jonathan olyan fotókat készített halála előtt, amelyek nem sok kétséget hagynak a fiú és Catherine viszonyáról.

A jelenben Catherine kétségbeesetten próbálja menteni a menthetőt, és kitáncolni Stephen bosszúhadjáratának egyre durvább csatái elől. A visszavonult, idős tanár feltett szándéka ugyanis, hogy megboldogult felesége regényével egyszerűen eltörölje a fia halálának okozásával vádolt Catherine-t, és legalább akkora fájdalmat okozzon neki, mint amekkora fájdalomban ők éltek gyermekük elvesztése után. A regényben leírtakban vakon hívő Stephen szenvedése és elvakult bosszúvágya érthető, Catherine defenzív viselkedése pedig továbbra is nélkülözi a saját nézőpontjának explicit kinyilvánítását (titkait nem fedi fel), ami így együtt mindkettejüket legalább annyira megbízhatatlan narrátorrá teszi, mint amilyen maga Jonathan.

Noha a központi tragédiát elég hamar megismerjük, a sorozat a különböző nézőpontok hitelességének hiányával, és az események ok-okozati összefüggésének utolsó pillanatig történő titkolásával mindvégig képes fenntartani a feszültséget. Egyes kritikák szerint az alig 320 oldalas regényt akár egy kétórás mozifilmben is fel lehetett volna dolgozni. Ám aki szeret elmélyedni egy adott eseménynek a különböző szereplők szemén keresztül való átélésében, és alapból nem riad vissza a lassú történetvezetéstől, annak egyetlen másodperc sem tűnik itt fölöslegesnek.

A sorozat közepén elsőre még én is indokolatlannak éreztem egy erotikusan túlfűtött eseménysoron való hosszas elidőzést, ám pontosan az utolsó részben érkező fordulat mutat rá arra, mennyire fontos volt, hogy ezt az aspektust ilyen részletesen ismertessék. Mivel hat epizódon át egyetlen objektív nézőponttal sem találkozhatunk, a végső leleplezéskor nem csupán az derül ki, hogy az egyes féligazságok hol siklottak ki, de ezáltal azt is megérthetjük, hogyan keletkezett az egyes szereplőkben a ferdített valóságkép okozta indulat.

A sorozat nyilvánvaló fő mondanivalója az, hogy még teljesen egyértelműnek látszó helyzetekben is mennyire elengedhetetlen a kritikai szemlélet, az ítélkezés előtt a részletek pontos megismerése, és a szélsőséges érzelmi állapotból (legyen az gyász, féltékenység, vagy bosszúvágy) eredő előítéletek és vakhit elkerülése. Emellett azonban elképesztően gyönyörű színészi alakításokkal mesél nekünk a gyászfolyamat iszonyatos terhéről, a nőket érő traumák feldolgozatlanságának súlyos következményeiről, és úgy általában az őszinte, nyílt kommunikáció és a másik fél figyelmes meghallgatásának fontosságáról. A Cáfolatban persze a realitástól erősen elrugaszkodva, halmozottan, szinte mindegyik szereplőnél megtalálható a fenti viselkedésmódok hiánya, így a következmények is sokkal drámaibbak lesznek. Ettől függetlenül nem elképzelhetetlen ez a konstelláció, főként most, amikor egyébként is virágzik a cancel culture, amitől így az egész mégis valószerűnek hat.

A valószerűség érzését erősíti, hogy a legtöbb jelenetet, különösen a drámai eseményeket, meglepően élethűen ábrázolják, viszonylag kevés teátrális túlzással. A főszereplők alakításai kiemelkedően magas színvonalúak. Cate Blanchett perfekciója nem lepett meg, de ettől függetlenül mindig jó látni az ő művészi teljesítményét. Ám szerintem ezúttal a pálmát egyértelműen Kevin Kline viszi el. Ahogy az egykor szebb napokat megélt, szelíd tanárból egy a gyász súlya alatt visszafordíthatatlanul megtört, felismerhetetlenül eltorzult személyiségű, bosszúszomjas, skizoid őrültté válik, az egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Nem kevésbé az utolsó néhány jelenetben látható drámai átalakulása és végső összeomlása, amit patetikusság és klisék nélkül, ennyire mélyen átélve csak a legnagyobbak tudnak.

Habár a legtöbb Apple TV+ produkcióra jellemző a kifejezetten igényes megvalósítás, itt különösen szembetűnő mind a szemet gyönyörködtető fényképezés, mind pedig az eredeti filmzene. Az egyik kamera mögött az az Emmanuel Lubezki állt, aki Az ember gyermeke, Az élet fája vagy a Gravitáció lenyűgöző képeiért is felelt. Azon sem lennék meglepve, ha az Olaszországban játszódó múltbeli jelenetek álomszerű szépségét a másik operatőrnek, Bruno Delbonnelnek köszönhetnénk, hiszen az ő kamerája keltette életre többek között az Amélie csodálatos élete és a Hosszú jegyesség varázslatos világát is. A lassú hömpölygéssel kibontakozó, sokszor melankolikusan fájdalmas érzéseket Finneas O’Connell zenei kompozíciói teszik tökéletes audiovizuális élménnyé. Billie Eilish testvére stílusban és muzikális igényességben olyan magas színvonalú zenét szerzett, amiről én eleinte teljes meggyőződéssel hittem, hogy Max Richter munkája.

A Cáfolat nálam a 2024-es év sorozata. Mind a téma, amiket feldolgoz, mind a színészi alakítások, mind pedig az esztétikai élmény a legmagasabb polcra helyezi nálam ezt a hét részre szakított, hosszú filmet. Azoknak tudom ajánlani, akik szeretik a lassan kibontakozó, gondolkodásra és a látottak feldolgozására sok időt hagyó filmeket, sorozatokat. Hosszúsága ellenére szerintem egyetlen másodpercig sem válik unalmassá, és ha a játékidő túlnyomó részében szándékoltan félre is vezeti a nézőt, a befejezés garantáltan kárpótol érte. Ugyanakkor, ahogy a komolyabb témákat feldolgozó, igazán jó alkotásoknál ez lenni szokott, se happy endet, se nagy megfejtéseket nem szabad várnunk. Az üzenet – ahogy fentebb körvonalaztam is – nem túl bonyolult, de határozottan érvényes és nagyon is aktuális arra a korra, amiben élünk.

További információk a sorozatról a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Cáfolat (Disclaimer)

angol-amerikai drámasorozat, 7X50 perc, 2024

PG: 16

rendező: Alfonso Cuarón

forgatókönyv: Renée Knight regénye alapján Alfonso Cuarón

zene: Finneas O’Connell

operatőr: Bruno Delbonnel, Emmanuel Lubezki

vágó: Adam Gough

főszereplők:

Cate Blanchett

Kevin Kline

Sacha Baron Cohen

Louis Partridge

Kodi Smit-McPhee

Leila George

Lesley Manville

Bertie Haarer

George Haarer
Hoyeon
Art Malik
Gemma Jones
Indira Varma (narrátor)