A NatGeo filmje bemutatja a tengeri élőhelyeink létfontosságú jelentőségét, kendőzetlenül szembesít minket az emberi pusztítás elképesztő mértékével, és felvázolja a bizonyítottan működőképes megoldást, amellyel képesek lehetünk visszafordítani az általunk okozott, globális ökológiai katasztrófát. SPOILERES élménybeszámoló.

Hét évtizednyi tapasztalat

A film megjelenésének évében 99 éves David Attenborough közel hét évtizede kutatja és prezentálja nekünk bolygónk ökoszisztémájának semmihez sem hasonlítható csodáit. Az eltelt hetven évben végzett felbecsülhetetlen értékű munkája nem csupán újradefiniálta a tudományos ismeretterjesztés fogalmát, de egyrészt minőségi sztenderdet állított fel, másrészt a neve gyakorlatilag hitelesítő tényezővé vált. Ezt használta fel a National Geographic, amikor két dokumentumfilmes stúdióval közreműködve elkészítette ezt a filmet, és felkérte Sir Davidet, hogy adja a nevét a projekthez, egyben vállalja el a vezető narrátori szerepkört is. A fáradhatatlan brit természettudós és dokumentumfilmes legenda örömmel csatlakozott a három éves vállalkozáshoz. Annál is inkább, mert Az óceán csodája tökéletesen követi Attenborough saját munkásságának az utóbbi években bevett hármas narratív szerkezetét:


Először bemutatja a természet érintetlenségének csodáját, majd gyomorszájon vágja az elámult nézőt az utóbbi évtizedekben elkövetett humán természetrombolás felfoghatatlan mértékű következményeivel, hogy azután gyakorlati példákkal alátámasztva mutasson kivezető utat abból a katasztrófából, ami felé épp fékevesztetten száguldunk.

Az óceán csodája

Az óceán csodája a nevéhez híven lenyűgöző képekkel indít. David Attenborugh 1957-ben merült először alá az Ausztrália melletti Nagy-korallzátonynál, és elmondása szerint egy ponton a lélegzete is elakadt a szemkápráztató látványtól. Ami ebből mára megmaradt, az továbbra is lélegzetelállító, de ugyanilyen ámulatba ejtők bolygónk óceánjainak kevésbé ismert territóriumai is. Hatalmas moszaterdők, óriáshínár-rétek, és a nyílt óceánok monumentális tengeri hegyvonulatai adnak komplex életteret földünk utolsó érintetlen vadonjának, ahol még szó szerint virágzik a színes élet.

Kapunk néhány fontos adatot is erről a fantasztikus ökoszisztémáról. Például hogy az egysejtű fitoplanktonok a teljes földi szén-dioxid kibocsátás egyharmadát nyelik el, miközben több oxigént termelnek, mint a bolygó szárazföldi erdőségei együttvéve. De láthatjuk azt is, hogyan alakulnak ki, és miképpen varázsolják a legsivárabb tengeralatti területeket is gazdag, nyüzsgő élettérré a korallok. Mindezt a BBC természetfilmjeitől már megszokott, elképesztően látványos képsorokkal, és egy kissé talán túlságosan is tolakodó, de mindenképp hatásos zenei aláfestéssel. A magasból rögzített drónfelvételektől a vízfelszínen úszó nézőponton át a mikroszkopikus lények szintjéig minden rögzített kép művészien kidolgozott, amelyek végül tökéletes ritmusban vágott filmmé állnak össze. Azt gondolhatná az ember, hogy ahol ilyen lenyűgöző gazdagságban virágzik az élet, ott nem lehet nagy probléma, ám ekkor egy hirtelen váltással megérkezik az ember pusztító keze.

A kéz, amely a bölcsőt összetöri

A film második harmada kendőzetlen őszinteséggel mutatja be azokat a brutális módszereket, amelyekkel a több évszázad alatt kialakult színes, nyüzsgő életterek másodpercek alatt válnak szürke, halott sivatagokká. A túlhalászást ezúttal nem csupán a “járulékos veszteség” néven ismert, döbbenetes mértékű, fölösleges mészárlás számadataival ismertetik. A legdurvább pusztítást okozó fenékvonóhálós halászatot a világon először szó szerint testközelből láthatjuk, ugyanis a film készítői a kamerát közvetlenül a halászhálóban helyezték el, így a tengerfenék kétségbeesetten menekülő lakóival együtt élheti át a néző azt, ahogyan a nehéz vaslánc könyörtelenül és akadályokat nem ismerve tarol le mindent pont úgy, ahogyan a földfelszíni erdők tarvágása teszi.

Pontosabban még annál is durvábban, hiszen ezzel az egyébként teljesen legális (!!!) módszerrel évente olyan nagyságú élőhelyet dózerolnak halálra, mint az amazóniai esőerdők területe. A pusztítás mértékére jellemző, hogy jelenleg alig van a világon olyan tenger vagy óceán, ahol ne alkalmaznák ezt a barbár módszert, és ennek még a műholdas felvételeken is tökéletesen látható a nyoma. Az emberi ésszel felfoghatatlan mértékű természetrombolás olyan mértékben tizedelte meg a vizeink és vízimadaraink élővilágát, hogy az már közvetlenül is hozzájárul a klímakatasztrófához, amely pedig csak tovább pörgeti az amúgy is fenyegetően gyorsuló tengeri és szárazföldi élővilág pusztulását.

Ebben a nyomasztó, kilátástalannak tűnő helyzetben a végletekig kizsigerelt és megfojtott tenger partján szemlélődő Attenborough végül egy nagyon fontos, bizonyítékokkal alátámasztott reménysugárra hívja fel a figyelmet.

A megoldás: Hagyd békén!

A tengereink és óceánjaink rapid pusztulása ugyanis nem csupán megállítható, de olyan mértékben visszafordítható, hogy akár a korábbiaknál is gazdagabb élővilág népesítheti be a most még sivár tengeri temetőket. A megoldás itt van az orrunk előtt, hiszen egyszer már átéltünk hasonló katasztrófahelyzetet, amikor a kék bálnák a kihalás szélére sodródtak, és az utolsó utáni pillanatban hoztuk vissza az egész fajt a sírból. A módszer végtelenül egyszerű: csak békén kell hagyni a tengereket, mert azok képesek tökéletesen begyógyítani az általunk okozott sebeket még a legdurvábban túlhalászott területeken is, mint például a Földközi-tenger, amelyben ma már szinte nem is élnek halak. A kizsigerelt tengeri élőhelyek öngyógyító képessége hatékonyabb és gyorsabb, mint azt valaha remélni mertük.

Kísérletképpen halászatmentes övezeteket hoztak létre szerte a világon, és az eredmény megdöbbentő volt: csupán néhány éven belül mindenféle visszatelepítési program nélkül nem csak a védett területekre, de azoknak távolabbi szomszédságába is visszatért az élet. Mivel a vizekben nincsenek éles határok, így ha egy védett területen elszaporodik egy kisebb faj, az elvándorolhat távolabbi tájakra is, ahol tovább szaporodva ellensúlyozhatja az emberi pusztítás következményeit. Jelenleg a tengereinknek kevesebb, mint 3 százaléka védett a halászat ellen. Tudományos számítások szerint a fenntartható élethez ezt az arányt legalább 30 százalékra kell növelni, amit egy nemzetközi megállapodás 2030-ra kis is tűzött megvalósítandó célul. Csak remélni tudjuk, hogy ezt egy kicsit komolyabban veszik majd, mint a szén-dioxid kibocsátás csökkentését.

“Ha megmentjük a tengereket, megmentjük a világunkat” – állítja a film végén Attenborough, és ez nem puszta szlogen, hanem tudományos tény. Az óceánok a klímaváltozás elleni harcunk kulcsfontosságú szövetségesei, és a film meggyőzően bizonyítja, hogy még nem késő cselekedni. Művészi igényességű, és eddig soha nem látott részletességű képekkel, közérthető nyelvezettel és könnyen emészthető mennyiségű tényadattal tárja elénk tengereink és óceánjaink helyzetét, és magyarázza el mindennek a teljes földi ökoszisztéma fennmaradásában betöltött szerepét. Tekintettel arra, hogy mi forog kockán, sokkal többről van szó, mint egy újabb óceános természetfilmről.
Megrendítő korlenyomat, figyelmeztetés és útmutatás is ez egyben. Ha ez a másfél óra nem inspirál a változtatásra, akkor aligha maradt a civil világnak eszköze arra, hogy elmondja, mekkora a baj, és hogy milyen közel vagyunk a megoldáshoz.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon
Threads

David Attenborough: Az óceán csodája (Ocean with David Attenborough)

angol dokumentumfilm, 95 perc, 2025

PG: 12

rendező: Colin Butfield, Toby Nowlan, Keith Scholey

zene: Steven Price

operatőr: Santiago Cabral, Erick Higuera

vágó: Philippa Edwards

főszereplők:

David Attenborough