Valós történeten alapuló, 10 részes drámasorozat egy fiatal nőről, aki a gyermekével menekül a bántalmazó élettársától, az éhezés és a hajléktalanság küszöbén táncolva, takarító munkával próbálva a puszta létezés felszínén maradni. SPOILERMENTES élménybeszámoló.
Többszörös tabutémát dolgoz fel és mutat be a Netflixen október elején megjelent sorozat: családon belüli erőszak, alkoholizmus, szegénység, hajléktalanság. Stephanie Land saját élettörténetéből írt regényét dolgozták fel az alkotók, tehát mondhatjuk, hogy valós események állnak a forgatókönyv mögött. A tíz részes sorozat úgy egészítette ki a regénybeli önvallomást, hogy tragikussága ellenére nézhető maradjon, ugyanakkor kellőképpen realista is legyen ahhoz, hogy elgondolkodtassa a nézőt.
A vissza-visszaeső alkoholista Sean (Nick Robinson) lelki terrorját megelégelve Alex (Margaret Qualley) fogja a hároméves lányát, Maddy-t (Rylea Nevaeh Whittet), és egy utazótáskányi holmival elmenekülnek a semmibe. Néhány dollárnyi készpénzt leszámítva semmijük nincs, ráadásul sem a szüleire, sem egyéb ismerőseire nem számíthat, így gyakorlatilag pár óra leforgása alatt munkanélküli hajléktalanná válik. Az amerikai bürokrácia átláthatatlan erdejéből kitartó élni akarással végül sikerül menedéket, segélyeket, és egy takarítói állást szereznie. Mindez azonban közel sem oldja meg Alex kilátástalan helyzetét, hiszen nyomában ott a barátja, akit a barátnője és gyermeke eltűnése szó szerint annyira kijózanít, hogy jogi úton próbálja visszaszerezni Maddy-t. Másrészt a segélyek és az éhbérért való takarítás meg sem közelíti azt, amit biztos anyagi háttérnek lehetne nevezni – a szó legszorosabb értelmében véve egyik napról a másikra élnek.
Ebből a fojtogatóan kemény alaphelyzetből indul ki az a tíz epizódos lelki hullámvasút, amiben egy sor társadalmi problémára világítanak rá kényelmetlenül erős, őszinte fénnyel. Egy valódi thriller izgalmát átélve szorítunk a főhősnek, hogy olyan hétköznapi helyzeteket sikerüljön megoldania, amelyek egy átlagos ember életében rutinnak számítanak. Amikor pedig épp felcsillan egy kis reménysugár, azért aggódunk, hogy vajon meddig tart ki, mikor jön a következő csapás. Nem alaptalanul, ugyanis ahogyan a regényben, úgy a sorozatban is minden hullámhegyet követ a kíméletlen hullámvölgy, ami néha még a kiindulási helyzetnél is mélyebbre löki vissza Alexet.
De ő újra és újra feláll. Néha könnyen, máskor iszonyatos erőfeszítések árán, de nem adja fel, és talán nem nagy spoiler, ha elárulom, hogy a végén meg is találja a kivezető utat. Addig viszont megtapasztalja, milyen elképesztően kirekesztően és előítéletesen bánik a társadalom a lecsúszott emberekkel, hogy mekkora lyukak tátonganak a családjog átláthatatlan szövetében, és ráébred a transzgenerációs trauma mibenlétére is.
Mert hogy Alex és Sean szinte ugyanazt a történetet játsszák végig, amit a szüleik éltek meg, és a jól időzített flashback jelenetek lassan de biztosan ráébresztik Alexet arra, hogy mindenképpen ki kell lépnie abból az örökségből, amit a szülei hagytak rájuk. Az ördögi körből való kilépést persze könnyebb elképzelni, mint megtenni, ezért újra és újra neki kell futnia. Ezekből a visszaesésekből és újra nekirugaszkodásokból talán a néző is megérti, mennyire érzéketlen dolog a „Miért ment vissza?” típusú áldozathibáztatás. Hogy igenis vannak élethelyzetek, amikor a szörnyű és a borzasztó közül kell választani, és ha valakit egy ilyen választás miatt hibáztatunk, akkor milyen hatalmasat is tévedünk.
Az Egy szobalány vallomása rengeteg apró, elgondolkodtató és megindító jelenet révén mutatja meg nekünk azt, amit nem nagyon szeretünk látni, mert nehéz nézni, nehéz elfogadni, hogy ilyenek vannak, és akár velünk is megtörténhetnek. Nem köntörfalazik, rendkívül őszinte, és csak éppen elviselhető mértékben didaktikus. A nyomasztó, tragikus helyzeteket ugyanakkor jó arányérzékkel szakítják meg a reményteli, pozitív fordulatok, mindvégig fenntartva így a néző érdeklődését. Akár mélypontot, akár örömteli pillanatot ábrázolnak, ügyesen csempésznek a szinte dokumentarista hangulatba kifejezetten a független filmekre jellemző művészi megoldásokat, amitől valahogy még szerethetőbb lesz ez az egyébként nagyon is szomorú, és komoly történet.
A szerethetőséghez persze a legnagyobb mértékben a főszerepet alakító Margaret Qualley járul hozzá, a tőle már szinte megszokott, lenyűgöző színészi játékkal. Őszinte, hiteles, magával ragadó, mégsem túlzó az, ahogyan megformálja ezt a bonyolult karaktert. Nem kevésbé ragyogó az Alex flúgos édesanyját játszó Andie MacDowell, aki egyébként a való életben is Margaret Qualley édesanyja, és akinek a szerepéhez Margaret ragaszkodott. Margaret Qualley egyébként az anya-lány kapcsolatot kétszeresen is kiválóan hozza, hiszen egyrészt a folyamatos odafigyelést igénylő, hóbortos édesanyjával kell zöldágra vergődnie, másrészt a saját kislányáról kell megfelelően gondoskodnia.
A nehéz, komoly témák ellenére ez egy nagyon is javasolt sorozat mindazoknak, akik nyitottak, és szeretnék egy kicsit jobban megérteni, miért lehet legalább annyira súlyos a lelki bántalmazás, mint a fizikai, vagy hogy mekkora meló van abban, amikor valaki kirángatja saját magát a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetből. Hogy megértsük, mennyi energiát igényel az elmenekülés helyett vállalt küzdelem, hogy jobban tiszteljük az újra és újra bajba kerülő, bántalmazott nőket. És hogy egy kicsit árnyaltabban gondolkodjunk a hajléktalanság kérdéséről is. Lehet, hogy bizonyos betonfalakat nem fog lebontani, de ha egy kicsit is megrepeszti azokat, akkor már volt értelme egy ilyen sorozatot leforgatni.
Egy szobalány vallomása (Maid)
amerikai drámasorozat, 10 rész, 545 perc, 2021
PG: 16
rendező: John Wells
forgatókönyv: Stephanie Land regénye alapján Molly Smith Metzler
zene: Christopher Stracey
operatőr: Guy Godfree, Vincent De Paula, Quyen Tran
vágó: Annette Davey, Annie Eifrig, Jacquelyn Le
főszereplők:
Margaret Qualley
Nick Robinson
Rylea Nevaeh Whittet
Andie MacDowell
Anika Noni Rose
BJ Harrison
Tracy Vilar
Billy Burke
Raymond Ablack