Testvére eltűnése után a szenega-kajuga Jax vigyáz unokahúgára, Rokira, akivel együtt indulnak Tawi felkutatására. A két őslakos nőt összekötő családi és kulturális szövetség ereje áll szemben a rezervátumokban élőket kirekesztő amerikai államrendszer ignoranciájával. A lassan kibontakozó, csendes, de megrendítően szép dráma egy napjainkban is jelenlévő, valós problémára építve enged bepillantást az őslakos nemzetségek sokszor teljesen láthatatlan világába. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Az Egyesült Államok indián rezervátumaiban a mai napig komoly probléma, hogy rendszeresen tűnnek el, és/vagy válnak erőszakos bűncselekmények áldozataivá őslakos nők. További rendszerszintű gond, hogy ezeknek az eseteknek a felderítésére alig, vagy egyáltalán nem helyez hangsúlyt sem a rezervátumon kívüli rendőrség, sem az FBI. Egy ilyen rejtélyes eltűnés a kiindulópontja az elsőfilmes Erica Tremblay mozijának is, amely annak ellenére, hogy az “indie”, tehát a független film kategóriájába tartozik, jelentős támogatást kapott, és egy héttel az amerikai mozipremierje után már az Apple TV+ kínálatába is felkerült. További érdekessége a filmnek, hogy az első Golden Globe-díjas indián színésznő, Lily Gladstone a főszerepet úgy tudta elvállalni, hogy az Oscar-díjra is nevezett Megfojtott virágok c. film forgatási szüneteiben dolgozott Tremblay filmjében. Hogy a Scorsese nagyszabású műve körüli óriási médiafelhajtás ne tompítsa el a Sundance filmfesztiválon már 2023. elején bemutatott, remek alkotás fényét, fél évet vártak a hivatalos premierrel.

Jax (Lily Gladstone) a szeneka-kajuga nemzetség rezervátumában él, és testvére eltűnése óta gondját viseli a 13 éves unokahúgának Rokinak (Isabel Deroy-Olson). Mivel Jax fivére, a rezervátum rendőreként dolgozó JJ (Ryan Begay) nem jár sikerrel testvérük felkutatásában, és a szövetségiek is látványosan ignorálják az esetet, Jax minden követ megmozgat Tawi (Hauli Sioux Gray) előkerítéséért. Emellett igyekszik unokahúgát is támogatni, aki az évente megtartott, hagyományos indián ünnepre (powwow) készül, ahol az anya-lánya táncversenyt korábban többször is megnyerték.

Amikor Jax zűrös múltja miatt a gyámügy a nagyapjánál (Shea Whigham), és annak élettársánál (Audrey Wasilewski) helyezi el Rokit, Jax vakmerő döntést hoz. Dacolva a gyermekfelügyeleti határozattal, magával viszi Rokit. Az eredeti célja az, hogy a nagyapa kérése ellenére eljuttassa a kamaszlányt a powwow eseményre, de közben nem tud leállni a saját nyomozásával sem, így a pár napos kiruccanásból egy egyre izgalmasabb és veszélyesebb utazás lesz, amelynek a végén szürreális módon az FBI már nem is az eltűnt Tawit, hanem a fehér nagypapa által bejelentett két “szökevényt” kezdi nagy erőkkel keresni.

A történet nagyon lassan indul be, és bár a végén fokozódik a feszültség, később sem lesz egy kifejezetten pörgős road movie. Nem véletlenül. A Fancy Dance ugyanis a rendező szándéka szerint nem egy krimi vagy thriller akar lenni, sokkal inkább egy emberi történet. Betekintés abba a valós helyzetbe, hogy még a rezervátumokban is milyen kiszolgáltatottak az őslakosok, hogy milyen súlyos, negatív diszkriminációval kezelik őket az állami és szövetségi hatóságok. Jax és Roki kapcsolatán keresztül pedig megérthetjük egy kicsit, hogy mennyire, és miért fontos ezeknek az embereknek az identitásuk megőrzése. És ahogy a Megfojtott virágokban, úgy itt is rácsodálkozhatunk arra, hogy milyen hatalmas, nyugodt bölcsesség jellemzi a világlátásukat.

Nem véletlen az sem, hogy két női főszereplője van a filmnek. Hiszen amellett, hogy őslakosként megbélyegzettek, ráadásként még egy férfiak által dominált világban kell boldogulniuk, és egyfajta hihetetlen belső erővel és kitartással érvényt szerezniük a saját érdekeiknek. Persze ne gondoljon senki valamiféle divatos, harcos feminista kiállásra, vagy szájbarágott közhelyekre, esetleg eltúlzott melodrámára. Ezeket a nőket a józan természetesség jellemzi. Egyszerűen teszik a dolgukat, keveset beszélnek, de minden mozdulatukkal és arckifejezésükkel rengeteget mondanak. És bár sokszor tesznek megkérdőjelezhető dolgokat (rendszeres bolti lopások), ezeket sem úgy mutatják be az alkotók, mint követendő példákat, hanem mint olyan cselekedeteket, amelyekre a sorsuk kényszerítette őket, és épp ezért ezt nem is büszkén teszik. Elítélendő tetteik ugyanakkor egyfajta válaszként is felfoghatók arra, ahogyan a rezervátumot körülvevő világ kezeli őket. Ha nem kapnak az őket körülvevő rendszertől tiszteletet, miért is tisztelnék ők ezt a rendszert?

Fontos kiemelni még azokat az apróságokat, amelyek fölött a felületes szemlélő könnyen elsiklik, pedig nem véletlenül kerültek be a filmbe. Az egyik ilyen az, amikor Roki a powwow anya-lánya táncára készül (abban a reményben, hogy mire eljön az esemény, az édesanyja is előkerül), a sztriptíztáncosként dolgozó anyja holmijai közt talál egy bíborszínű, rojtos díszítésű felsőt, amit azonnal fölvesz, hogy majd ebben táncolhasson az ünnepen. Nem szégyenkezik az anyja választott foglalkozásán, így az anya-lánya összetartozást olyan módon fejezi ki, ami néhány emberből talán megbotránkozást válthat ki, de mélyen legbelül ez egy teljesen egyszerű, természetes és szép gesztus.

A másik ilyen momentum, hogy Roki 13 évesen nem félelemmel vegyes meglepődéssel, szégyenkezve, rossz érzéssel, hanem teljesen természetesen fogadja az első menstruációja eljövetelét, amire ráadásul a szerintem nagyon szép “az első holdam” kifejezéssel hivatkozik.
Mindkét eset azt mutatja, mennyire természetesen és elfogadóan viselkednek a testükkel kapcsolatban. Lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de szerintem ez szintén az ősi kultúrájukkal való élő kapcsolatukból fakadó viselkedés, ami innen, a mi “fejlett”, nyugati civilizációnkból nézve irigylésre méltó.

Lily Gladstone ezúttal is egészen magas színvonalú alakítást nyújt, és bár hasonló, mégis kicsit különböző karaktert kell hoznia, mint a Megfojtott virágokban, most is minden rezdülése mesteri. A Rokit alakító Isabel DeRoy-Olson első nagyjátékfilmes bemutatkozása úgyszintén lenyűgöző. Nagyon látszik, hogy a két színésznő tökéletesen érti és érzi egymást, a kapcsolatuk a filmvásznon/képernyőn a lehető legtermészetesebben működik. Ahogyan a film egészét is áthatja az a fajta természetesség, amitől hiteles, értékes, maradandó alkotássá válik. A téma súlya miatt könnyen el lehetett volna tolni az egészet a harsány melodráma irányába, de szerencsére Tremblay mind a forgatókönyvvel, mind a rendezői munkájával inkább egy nagyon is érzékeny, csendességében is erőteljes, közhelyek és sablonok nélkül is szívbemarkoló, kifinomult drámát hozott létre.

A film az említett apróságokon kívül is tele van még olyan információkkal, amelyekről legfeljebb azok tudhatnak, aki kifejezetten kutatják az indián nemzetségek kultúráját. Emiatt – ahogyan azt a Variety recenziója találóan megjegyezte – szórakoztatva tanít minket. Gyakorlatilag minden egyes jelenete betekintést enged a szeneka-kajuga nők világába, és ez az összes olyan jóérzésű ember számára fontos lehet, akik úgy gondolják, hogy egyetlen kultúra sem lehet annyira értéktelen, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk, vagy rendszeren kívüliként kezeljük őket. A zárójelenet felemelő percei pedig megindítóan ébresztenek rá, hogy dacára a veszteségeinknek, a közös hagyományok és az összetartozás mindennél fontosabb erő.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Fancy Dance

amerikai filmdráma, 90 perc, 2023

PG: 16

rendező: Erica Tremblay

forgatókönyv: Erica Tremblay, Miciana Alise

zene: Victoria Beard, Irene Frances Garcia, Sean Mulligan

operatőr: Carolina Costa

vágó: Robert Grigsby Wilson

főszereplők:

Lily Gladstone

Isabel Deroy-Olson

Ryan Begay

Shea Whigham

Audrey Wasilewski
Crystle Lightning
Patrice Fisher

Blayne Allen

Michael Rowe

Tyler Tipton