Egy tökéletesen elégedett tudós nő találkozik egy szabadulásra vágyó dzsinnel, akinek rá kell vennie “gazdáját”, hogy kívánjon valamit. Vajon a szellemlény háromezer éves története meggyőzheti-e a választott magányban élő, elégedett nőt arról, hogy van még olyan dolog az életben, amire vágyhat? Elképesztően látványos, fantasy-be oltott romantikus kalandfilm egy hotelszobából elmesélve. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

A mítoszok, mesék, legendák világa találkozik a 2020-as évek valóságával egy angol narratológus, Alithea (Tilda Swinton) személyén keresztül. A történetmesélés tudományával foglalkozó főhős egy konferenciára érkezik Isztambulba, ahol egy helyi bazárban megvásárol egy díszes, kézműves üvegcsét. A szállodai szobájában épp megpróbálja megtisztítani a régiséget, amikor abból egy látványos jelenség kíséretében előbukkan egy dzsinn (Idris Elba), és előbb ógörög nyelven, majd egy felfoghatatlan sebességű technológiai gyorstalpaló után tökéletes angolsággal szóba elegyedik az irodalomtudóssal.

Alithea olyannyira a saját, zárkózott, de történetekkel és kulturális gazdagsággal bőségesen kipárnázott univerzumában él, hogy meg sem lepődik a mesevilág megelevenedésén. Beszélgetésük során kiderül, hogy a dzsinn szinte mindenben különbözik a nőtől, akihez a sors keze juttatta: Alithea egyedül él, nem is szeretne párkapcsolatot keresni, ugyanakkor nem érzi magányosnak az életét – tökéletesen elégedett a tudományos és irodalmi világgal, amiben mindennapjait tölti. A dzsinn ezzel szemben rendkívül gazdag, kalandokkal és érzelmekkel teli múlttal rendelkezik, ezért először teljesen értetlenül áll a tény előtt, hogy létezik a világon olyan ember, akinek egyszerűen nincsenek teljesítendő vágyai. Ez persze nem csak meglepő, de saját sorsára nézve még tragikus is, hiszen csak úgy szabadulhat meg többezer éves bezártságától, ha teljesíti a célszemély három kívánságát. Meg kell hát győznie a látszólag tökéletesen elégedett és vágyak nélküli nőt arról, hogy hiányzik valami az életéből, amit ő el tudna hozni neki. A küldetés elsőre lehetetlennek tűnik, hiszen a három kívánságos történeteket nagyon jól ismeri a narratológus, így tudja, hogy még ha hinne is bennük, akkor sem lenne jó vége egy ilyen kívánságnak.

Ugyanakkor nem csak kíváncsi, de hivatásánál fogva is érdekli Alitheát a dzsinn múltja, ezért kívánság helyett arra kéri a meglepett szellemlényt, hogy mesélje el neki, hogyan került abba a kis díszes üvegbe. A film innentől kezdve egy hatalmas, varázslatos időutazássá válik: a dzsinnt ugyanis hányattatott múltja során háromszor is visszazárták egy-egy palackba, és a félresikerült kívánságteljesítésekben mindhárom esetben valamilyen módon közrejátszott a beteljesületlen vágyakozás és szerelem.

Az ókortól a huszonegyedik századig nyúló történetek rendkívül látványos, színpompás, már-már a giccsbe hajló, és természetfeletti jelenségekben sem szűkölködő képsorokban bontakoznak ki a néző szemei előtt, meg-megszakítva a dzsinn és Alithea rövid, de nagyon is érdekes, filozofikus beszélgetéseivel a szállodai szobában. A látványos színorgiával és különleges vizuális és hangi effektekkel felfestett események engem kicsit az Amélie csodálatos életének képi világára emlékeztettek, és ahogy ott sem volt mindez öncélú, úgy itt is tökéletesen illeszkedett a tartalomhoz a forma. Ráadásul nem csupán színeiben élénk, de elképesztően pontosan és esztétikailag is tökéletesen megkomponált képekről van szó, így a nézőt könnyen úgy elragadhatja a film vizuális hullámvasútja, hogy a pergő ritmusban haladó eseményekre talán kevésbé figyel, így simán többször is újranézhető filmről van szó.

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre világosabbá, hogy a magát tűzből lévőként meghatározó dzsinn és a porból lévőnek nevezett nő között a látszólagos ellentétek ellenére rengeteg hasonlóság van. Furcsa szimpátia kezd kialakulni kettejük között, Alithea megnyílik (egy rövid időre még a mesemondó szerepét is átveszi), és a dzsinn kalandos, de tanulságokkal teli élettörténetének végére felismeri, hogy talán mégis van valami, amiben hiányt szenved, így ha hármat nem is, de egy nagyon meglepőt mindenképpen kér a dzsinntől. Ezen a ponton pedig érdekes fordulatot vesz a film.

A sztori utolsó harmada ugyanis áttevődik Londonba, és innentől kezdve sokkal lassabb tempóban folytatódik. Alithea újabb felismeréssel gazdagodik, és még egy (szerintem a hajánál fogva előrángatott) társadalmi-politikai szál is megjelenik, amit szerencsére nem sokáig húznak. A végére kapunk egy érdekes, kicsit talán kiszámítható csavart is, és egy utolsó utáni jelenetet, amit simán kihagyhattak volna, de még ez sem ront annyit a lezáráson, hogy rossz szájízzel álljon föl a néző a stáblista közben.

Akit nem rettent vissza az elsőre túlságosan harsány vizualitás, és egy kicsit is szereti a meséket, annak ez egy nagyon érdekes, szerethető film lesz. Olyan romantikus történet, ami a zsánerre jellemző összes klisét félredobja, és fantasy elemek ide vagy oda, úgy húzza be az érzelmi szálakat a bőrünk alá, hogy szinte észre sem vesszük. Tilda Swinton annyira szépen játszik (de hát ő mikor nem?), és olyan élvezetes hallgatni, ahogyan ő bánik az angol nyelvvel, hogy akár feleennyi speciális effekt és szemcukor nélkül is elvitte volna a hátán az egész show-t. Többször megnézős, randimozinak is tökéletesen megfelelő, kedves darab ez a film.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
Twitter

Háromezer év vágyakozás (Three Thousand Years of Longing)
amerikai-ausztrál romantikus fantasy dráma, 108 perc, 2022
PG: 16

rendező: George Miller
forgatókönyv: A.S. Byatt novellája alapján George Miller, Augusta Gore
zene: Junkie XL
operatőr: John Seale
vágó: Margaret Sixel

főszereplők:
Tilda Swinton
Idris Elba
Matteo Bocelli
Megan Gale
Nicolas Mouawad
Burcu Gölgedar
Lachy Hulme
Aamito Lagum
Ece Yüksel
Lianne Mackessy