Charlotte Wells jegyzete

2022. október 21-én az A24 produkciós vállalat honlapján jelent meg Charlotte Wells alábbi jegyzete. A rendező épp az első nagyjátékfilmje, a Volt egyszer egy nyár (Aftersun) bemutatójára tartott Los Angelesbe, amikor az alábbi levelet írta a nézőinek. Mindig nagyon érdekesnek tartottam, amikor egy rendező a saját művéről, a motivációiról beszél, és mivel ez a film egy igazi kis gyöngyszem (és még épp a hivatalos magyar premier előtt vagyunk), megosztom veletek is, mit üzent a rendező nekünk, a filmje nézőinek. A szöveget teljes terjedelmében, módosítás nélkül, a lehető legpontosabban igyekeztem fordítani nektek.

Kedves filmrajongók!

Remélem, levelem jó egészségben talál benneteket, és feliratkozóként olvassátok, nem pedig levélszemétként jut el hozzátok. Kedd délutánonként terápiában lenne a helyem, de ezen a héten épp repülőn ülök, a Tindersticks Stars at Noon-hoz írt filmzenéjét hallgatom úton Los Angeles-be, az első nagyjátékfilmem, vagyis a Volt egyszer egy nyár október 21-i bemutatójára, és nektek írok. Sok szempontból szürreális egy helyzet ez, úgyhogy nézzétek el nekem, ami ezután következik.

Az emlékezet nehezen megfogható dolog; a részletek ködösek és bizonytalanok. Minél jobban erőlködünk, annál kevesebbet látunk. Egy emlék emlékét, ami egyfolytában önmagát pusztítja. Nemrég arra a következtetésre jutottam, hogy az érzések erősebbek az emlékeknél, de ez nem ilyen egyszerű. Mert amikor felidézünk egy múltbeli időpontot, és az ahhoz kapcsolódó érzést, akkor egy új érzésbe csomagoljuk az egészet: abba az érzésbe, amit most érzünk azzal a régi pillanattal kapcsolatban. A török nyelvben, amely tobzódik a nehezen lefordítható kifejezésekben, van egy szó: hasret. Ez a vágyakozás, a szeretet és a veszteség egyfajta kombinációját írja le, ami kifejezetten illik ehhez a témához és a filmemhez.

A Volt egyszer egy nyár egy fiatal, harminc éves apáról és tizenegy éves lányáról szól, akik Törökországban nyaralnak a kilencvenes évek végén. A történetet a már felnőtt lány, Sophie szemén keresztül láthatjuk húszévnyi távlatból. A meghittség emléke egy távoli nézőpontból. Hasret. Igazából nem is szeretnék sokkal többet elárulni róla. A legjobb élményt a kontextus és a csodás filmelőzetes ismerete nélkül kapjuk, ha elég türelmesek és nyitottak vagyunk. Olyan érzésekké áll össze a dolog, amit számomra a mozi nyelvén lehet a legkönnyebben kifejezni, nem pedig szavakkal, vagy bármilyen más eszközzel. És ebben a filmben nektek is ott van a helyetek. Remélem, sikerül megtalálnotok és elfoglalnotok ezt a helyet, hogy átérezhessétek.

El kell mondanom, hogy a Volt egyszer egy nyár nem kizárólag az én munkám. Rengeteg ember, közöttük a hozzám legközelebb álló kreatív társalkotók és barátok együttes erőfeszítése és tehetsége kellett hozzá. Új magasságokba emelték a leírt szavakat, ezért végtelen hálával és büszkeséggel tölt el a munkájuk. A közös munka teszi a filmkészítést igazán különlegessé, én pedig az együttműködés révén kaptam meg a célkitűzés és a boldogság legtisztább érzését ennek a filmnek a forgatása során. Azt, hogy elkészíthettem, olyan kiváltságnak tartottam, amelyet soha nem vettem magától értetődőnek, ahogyan azt sem, hogy most lehetőségem van megosztani veletek.

Mielőtt befejezném, nem kerülgetem tovább a lényeget, és elmondom, számomra mennyire személyes film a Volt egyszer egy nyár. Persze a legtöbb film személyes, de ez mégis mind közül a legszemélyesebb. A mondanivalóm lényegét magában hordozza a filmvásznon látható 145.440 képkocka. És bár ez a film félreérthetetlenül fikció, legbelül mégis ott van benne az igazság, ami az én igazságom; a szeretet, ami az én szeretetem. A film tele van bevágott fotókkal, videókkal, és különböző típusú felvételekkel, ezért helyénvalónak gondoltam, hogy ide is bevágok egy ilyet. Egy képet apukámról és rólam – a projektem kiindulási pontjai –, mindkettőnkről külön-külön egyet, mert kevés közös kép készült rólunk a szelfikorszak előtt. Itt 10 vagy 11 éves lehetek, akárcsak Sophie a filmben. Apukám 31 vagy 32, kicsivel fiatalabb, mint most én vagyok. A fotókon épp Törökországban vagyunk.

Szeretettel,
Charlotte

UI.: T.S. Eliot
„Holtpontján a forgó világnak. Se test, se testtelen,
Sem oda, sem vissza; a holtponton, ott a tánc,
De se megállás, se mozgás. És ne mondjátok, hogy állandóság,
Hol múlt és jövő találkozik. Se mozgás oda vagy vissza,
Se felszállás, se leszállás. E pont, a holtpont híján
Nem volna tánc, pedig nincs más, csak a tánc.”

(T.S. Eliot: Négy kvartett – részlet,
Vas István fordítása)

A fordítás alapjául szolgáló eredeti cikk: A Note from Charlotte Wells