Szarkasztikus humorú, archetipikus karakterekkel és képregényszerű kontraszttal megrajzolt, mégis kíméletlenül egyenes, őszinte, és erős film a nőket érő szexuális erőszakról, a rendszerszinten hímsoviniszta társadalomról, és arról, hogy vajon helyre lehet-e hozni a helyrehozhatatlant. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Emerald Fennell 2020-as, leginkább bosszúthrillerként aposztrofált első nagyjátékfilmjének főszereplője a 30 éves, csinos, okos, két lábbal a földön járó Cassie (Carey Mulligan), aki egykor „ígéretes, fiatal nőként” egészségügyi pályára készült, de az egyetemei évei alatt egy olyan trauma érte, ami miatt választott karrierje félbetört, és ami megváltoztatta egész jövőjét. Fiatal középkora ellenére a szüleivel él, nincsenek barátai, nappalait morózus egyhangúsággal egy kávézóban tölti felszolgálóként, éjszakánként azonban átváltozik, és titkos küldetésének él: önmagát csaliként használva sajátos leckét ad azoknak a férfiaknak, akiket semmi nem tart vissza attól, hogy  kihasználják egy magatehetetlen nő kiszolgáltatott állapotát pillanatnyi szexuális vágyaik kielégítésére. Ez az, amit megtudhatunk a trailerből, de a történetet nyilvánvalóan ennél sokkal mélyebb motivációk alakítják.

Annál is inkább, mert Cassie mindennapos leckéztetései (amelyeket egyébként hangsúlyosan strigulákkal be is jegyez egy erre rendszeresített naplóba) egy váratlan találkozás, és nem remélt információk megismerése után célzott, személyes bosszúhadjáratba csapnak át. Mindeközben fokozatosan megismerhetjük azt a tragikus eseményt is, ami kiváltotta Cassie kettős életét. Kiderül, hogy nem önmagáért áll bosszút, és hogy úgy érzi, ezzel a küldetéssel megpróbálhatja kiköszörülni az igazságon esett nagyon sokféle csorbát. Ettől a találkozástól kezdve pedig Cassie véletlenszerű strigulázása egy Kill Bill-szerű misszióvá válik, és célkeresztjébe kerülnek azok is, akik félrenéznek, akik az áldozatot hibáztatják, mert az mindig sokkal kényelmesebb, és akik saját karrierjük építése miatt gerinctelen módon jogi bizonyítékokat koholnak az áldozat bűnbakká változtatásához.

Ugye milyen ismerős mindez? Szinte nem is ismerünk olyan, nyilvánosságra került bántalmazási esetet, ahol az aktív bántalmazókon kívül ne jelennének meg a fenti bűntársak, akiknek ha volt is valaha lelkiismeret-furdalásuk, azt az idő múlása jótékonyan elrejtette egy szekrény mélyére. Nos, Cassie évtizedes távolságból most esélyt kap arra, hogy előrántsa ezeket a lelkiismeret-furdalásokat, és a maga rafináltan okos, és kíméletlenül szarkasztikus módján odadörgölje a bűntársak orra alá is. Először tehát a cinkostársaknak, majd a történet csúcspontján magának az elkövetőnek kell szembenéznie a múltjával.

Persze egy ilyen bosszúthriller elég unalmas lenne, ha nem lennének benne váratlan csavarok. Az első ilyen váratlan csavar előtt, nagyjából a film félidejében, már-már csillagporos happy end közelít felénk, de egyrészt tudjuk, hogy vannak még ki nem pipált elemek Cassie listáján, másrészt annyira szürreálisan romantikus vígjátékba csap át a történet, hogy érezzük: itt valami készül.

Az első csavar – a fenti hirtelen stílusváltás, és a történet mostanra felfedett részletei okán – leginkább egy kiérdemelt pofonhoz hasonlítható. Nem lepődünk meg rajta nagyon, de azért egy kicsit fáj.
A második csavar viszont már akkora gyomros, hogy attól két napig epét hányunk, és hirtelen nem tudjuk, hogy akkor most innen hogyan tovább. Értjük, hogy a valóság nem Hollywood, de az igazságérzetünk ordítva tombol, hogy ez így nagyon nincs rendjén.
A harmadik, filmzáró csavar viszont elhozza – ha nem is a happy endet – a feloldozást: ez a fordulat leginkább egy baráti összekacsintásra hasonlít, ami után azért még fél percig tátva marad az ember szája, és egy picit örül is az előző két ütésnek, hiszen így válik teljessé a kép, és bár tudjuk, hogy ami egyszer széttört, azt nem lehet többé összeragasztani, a film alkotói mégsem hagynak minket teljesen a földön.

A filmet színészi munka tekintetében – nem meglepő módon – a főszerepben látható Carey Mulligan briliáns alakítása viszi el. Bár korántsem olyan fajsúlyos ez a karakter, mint a 2010-ben forgatott Ne engedj el! c. filmben Kathy H., mégis sokszínű, és hiteles játékot láthatunk. Valószínűleg minden színész lubickolna az olyan feladatokban, ahol az egyik pillanatban még hullarészeget kell játszania, majd egy másodperc alatt ki kell józanodnia, és a korábbi, szétcsúszott állapot után két perc leforgása alatt pengeéles érveléssel földbe döngölnie a támadóját. Mulligan erős, amikor harcol, de nem esik szét, amikor összetörik. Szarkasztikusan keserű a mindennapok szürkeségében, de képes átváltozni kislányosan esendővé, amikor körüllengi a szerelem ígérete. Bármennyire is túlstilizált, és a valóságtól meglehetősen elrugaszkodott, végletekig húzott helyzetekről van szó, elhisszük neki, amit mutat. És mi másért ülnénk le egy film elé, ha nem ezért a varázslatért…?

Hogy ki lehet-e köszörülni az igazságon esett rengeteg csorbát; hogy lehet-e igazságot szolgáltatni ott, ahol a veszteség pótolhatatlan; hogy megértik-e az erőszaktevők és csendes bűntársaik, hogy mi a baj azzal, amit csinálnak, vagy épp nem csinálnak; hogy van-e eredménye a bosszúküldetésnek, azt mindenki döntse el saját maga.

Az én olvasatomban az Ígéretes fiatal nő középpontjában nem a bosszú áll, hanem a szembesítés. Előbb-utóbb ugyanis minden elkövetőt és cinkost szembesíteni kell azzal, hogy mennyire szánalmas, és elfogadhatatlan a “megérdemelte, minek ment oda, miért ivott annyit, miért volt rajta olyan ruha, szerintem ő is akarta, de hiszen annyira fiatalok voltunk még”, és megannyi hasonló, a bűnösöket felmentő, áldozathibáztató, arrogáns kifogások. Hogy vannak dolgok, amelyekre nincs kifogás, amelyekért vállalni kell a felelősséget.

A rendező-forgatókönyvíró Emerald Fennell 2021-ben megkapta a filmért a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjat.

Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman)
angol-amerikai thriller / krimi-dráma, 113 perc, 2020

PG: 16

rendező, forgatókönyv: Emerald Fennell
zene: Anthony Willis
operatőr: Benjamin Kracun
vágó: Frédéric Thoraval

főszereplők:
Carey Mulligan
Bo Burnham
Laverne Cox