Christine Leunens Cellába zárva c. regényének filmadaptációja polgárpukkasztóan merész, formabontó, ugyanakkor érzékeny, megható, emberi. Taika Waititi számára Leunens regénye leginkább inspirációként szolgált, hiszen az eredeti háborús drámát egy szatirikus, karikaturisztikus bohózatelemekre épülő vígjáték-drámává alakította. Nem ez az első eset, hogy egy rendező/forgatókönyvíró a humor eszköztárával nyúl a náci uralom borzalmainak megfestéséhez, ahogyan az sem egyedi, hogy egy gyerek nézőpontjából láthatjuk a szörnyűségeket, mégis nagyon eredeti lett a végeredmény, amihez ugyan kell egy jó adag nyitottság – főként a film első felében – , de türelmünk kifizetődik, mert a végére egy egészen különleges élménnyel leszünk gazdagabbak anélkül, hogy napokig tartó nyomasztó teher maradna a lelkünkön. SPOILERES élménybeszámoló.
A jelentősen átöltöztetett adaptáció főszereplője Johannes (Jojo) Betzler (Roman Griffin Davis) tíz éves kisfiú, akit magával ragadott a náci propagandagépezet, és egyfajta cserkészkalandként éli meg a Hitlerjugend mindennapjait, lelki támogatója pedig képzelt barátja, aki nem más, mint Adolf Hitler (Taika Waititi). Jojo vidám és elkötelezetten hazafias mindennapjaiba villámcsapásként érkezik az ellenállásnak dolgozó édesanyja (Scarlett Johansson) által befogadott tinédzser zsidó lány, Elsa (Thomasin McKenzie) jelenléte. Az első sokk után kis hősünk hamar rájön, hogy kénytelen támogatni édesanyját Elsa bújtatásában, hiszen ha náci hazafiként jelentést tesz „feletteseinek”, azzal saját édesanyját is elveszítheti.
A kezdeti dacos ellenállást és frusztrációt követően a Jojo és Elsa közötti kényszerű érdekszövetség fokozatosan barátsággá (Johannesben talán egy kicsit mélyebb érzéssé is) alakul, ahogyan a lány finoman, de okosan rávezeti Jojót, hogy a zsidókról kialakított szürreálisan torz kép borzasztó hazugság, és ahogy Jojo lassanként megismeri az embert abban a lányban, akit eddig csak a beteg ideológia szemüvegén keresztül volt képes látni.
A film eleinte a Monty Python Repülő Cirkuszát idézően szatirikus módon, ugyanakkor művészi igényességgel fényképezett és színezett jelenetek során át gúnyolódik a náci ideológia borzalmas részletein, de mégsem lépi át sehol az ízléstelenség határát, még ha borotvaélen is táncol közben. A némafilmek bohózatvilágához hasonlóan teátrális jelenetek, verbális irónia (pl.: a Heil Hitler! köszöntés kigúnyolása), a valóság és a mesevilág alakjainak gyermeki naivsággal való összegyúrása együttesen ébreszti rá az embert arra, hogy egy tízéves, élénk fantáziával megáldott kisfiú elképzeléseit mennyire vékony határvonal választja el a történelmi valóság szürreális ideológiájától.
A fordulóponton azonban a film első felére jellemző karikatúrába kíméletlenül betör a rideg valóság is (ami kissé közelebb is hozza a filmet az alapjául szolgáló regényhez), és ez az a pont, amikor Jojo szeméről lassan lehull a hályog, a bohózatvilághoz addigra hozzászokott néző pedig kap egy elég erős gyomrost, mégis innentől kezdve kezdjük el nagyon szeretni a filmet (már ha eddig nem szerettünk volna bele).
Mert Waititi gondoskodik arról, hogy az emberiesség, a mindent felülíró erkölcsi tartás, és a szeretet úgy lendítse előre a történetet, hogy még ebben a szürrealista-szatirikus világban se legyen mindez hatásvadász vagy giccses. És hogy mit üzen a film a nézőnek? Az utolsó jelenet és a stáblista között mutatott versidézet szépen összefoglalja ezt:
„Hagyd megtörténni a dolgokat,
legyen az szépséges vagy rémes!
Soha ne add fel,
mert semmi sem véges!”
— Rainer Maria Rilke
Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)
német-amerikai dráma-vígjáték, 108 perc, 2019
PG: 12
rendező, forgatókönyv: Taika Waititi
zene: Michael Giacchino
operatőr: Mihai Mălaimare Jr.
vágó: Tom Eagles, Yana Gorskaya
főszereplők:
Roman Griffin Davis
Thomasin McKenzie
Taika Waititi
Sam Rockwell
Scarlett Johansson
