A 13 éves Jamie Millert iskolatársa meggyilkolásának vádjával letartóztatják. A Netflix vágatlan, egyórás snittekben felvett drámasorozata számos, a kiskamaszokat (is) érintő, aktuális és komoly problémát dolgoz fel megrendítő módon, lenyűgöző színészi alakításokkal. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Egy nyugodt brit kisváros álmos hajnali csendjét megdöbbentő esemény töri meg: A kétgyermekes Miller család lakásába állig felfegyverzett készenléti rendőrök törnek be, és az ébredező családtagok legnagyobb rémületére a 13 éves Jamie-t (Owen Cooper) letartóztatják, majd azonnal őrizetbe is veszik. A kiskamaszt azzal vádolják, hogy hét késszúrással brutálisan meggyilkolta egy iskolatársát, Katie-t (Emilia Holliday). Az átlagosnak mondható, visszahúzódó srác szülei és nővére sokkos állapotban követik a rendőröket a helyi kapitányságra, végig abban a meggyőződésben, hogy valami súlyos félreértés áldozataivá váltak.

A fenti alaphelyzetből kiindulva egy izgalmas bűnügyi sorozatra számít az ember, szövevényes nyomozati eseményekkel, izgalmas fordulatokkal, és a végén egy váratlan csattanóval. A Kamaszok narratívája azonban ettől távolabb nem is állhatna. A négyrészes miniszéria ugyanis viszonylag gyorsan fellebbenti a fátylat az elkövető személyéről, és a motiváció kiderítése sem tart túl sokáig. Meglepő nyomozási fordulatok és akciófilmes jelenetek helyett egy több szempontból is rendhagyónak mondható formában elmesélt családi és társadalmi dráma bontakozik ki a szemünk előtt.

A sorozat négy, egyenként kb. egyórás, vágatlanul forgatott epizódja ugyan kronológiai sorrendben dolgozza fel az eseményeket, de nem feltétlenül a fejlemények bemutatásán, vagy a gyilkossági nyomozáson van a hangsúly. Mindegyik rész más-más nézőpontból nyit ablakot Jamie világára. Az első rész a letartóztatás, a vád és a bizonyítékokkal való szembesítés valós idejű krónikája. A második epizódban az iskolai háttér és a motiváció pontos felderítése és megértése oldaláról láthatunk bele a fiú életébe. Ezt egy nagyon feszes kamaradráma követi, amelynek két főszereplője Jamie és egy pszichológus (Erin Doherty), aki megpróbál minél pontosabb képet kapni a srác személyiségéről. Az utolsó részben a Miller-családot ismerhetjük meg jobban, és az ő szemükön keresztül teljesedik ki a képünk Jamie-ről, kiegészítve a szűkebb lakókörnyezetnek az eseményekre adott reakciójával, ami újabb teherként nehezül az egyébként is traumatizált családtagokra.

Az alkotók az egyes epizódokat valós időben, egy iszonyatosan nehéz, komoly technikai bravúrnak számító filmes megoldással mutatják be. Az egysnittes technika lényege, hogy az egyórás részeket vágás nélkül, egyetlen kamera kézről-kézre adásával, autós tartószerkezetre vagy épp drónra illesztésével és onnan való észrevétlen levételével forgatják le. Ez a megoldás a színházi előadásokhoz áll a legközelebb, és az ottani felkészülési módszereket kellett itt is alkalmazni: egy-egy epizódot a forgatás előtt két héten keresztül próbáltak, majd 5 napon át, naponta kétszer leforgatták a begyakorolt teljes epizódot. Az így előállt, negyven kisfilmből választották ki azt a négyet, amelyek aztán a végső sorozattá álltak össze. A rendhagyó gyártástechnika mind a filmes stábot, mind a színészeket komoly kihívás elé állította, hiszen amint elindult egy felvétel, nem volt megállás, csakúgy, mint egy színházi előadás esetében.

A több kritikus által is fölöslegesnek, vagy öncélúnak nevezett hosszúsnittes technika szerintem igenis indokolt, és hatásosan működő megoldás volt ennek a történetnek az elmesélésére. Mivel nincs vágás, a kamerának folyamatosan követnie kell valakit, ezáltal a személyes jelenlét valósághű illúzióját adja a néző számára, így például a “rabosítási” folyamat is életszerűbb, drámaibb hatást biztosít, mintha ezeket a látszólag fölösleges részleteket kihagyták volna. A felületes szemlélő számára unalmasnak tűnhetnek az egyes helyszínek közötti átmenetek, ugyanakkor ezeknél a néma sétáknál bizalmas betekintést nyerhetünk a kamera által kísért szereplő azon reakcióiba, amelyeket egy klasszikusan vágott filmnél soha nem láthatunk. Nem utolsósorban ezek a tranziens jelenetek arra is alkalmat teremtenek, hogy közben a néző feldolgozhassa a nagyon is intenzív drámai fejleményeket.

Ahogy az elején említettem, a forgatókönyv nem arra koncentrál, hogy Jamie bűnös-e vagy ártatlan, hanem különböző aspektusokból bemutatja, mi vezethet odáig, hogy egy rendezett körülmények között élő, átlagos kiskamasz egy ilyen szörnyű bűncselekménybe keveredjen. Ebben a tekintetben pedig annak ellenére alapos munkát végez, hogy szinte lehetetlen közhelyek, vagy didaktikusnak tűnő példázatok nélkül tárgyalni az egyes problémákat.

A fókuszban természetesen az internetről, szűkebb értelemben pedig a közösségi médiából a gyerekekre ömlő, szűretlen, sokszor nagyon veszélyes tartalom, és az ekörül kialakult toxikus társadalmi és szubkulturális trendek állnak. Az egyébként is kritikus személyiségfejlődési szakaszban lévő, rendkívül érzékeny fiatalok nagyon könnyen sétálnak bele olyan mérgező, nőgyűlölő ideológiákba, mint a manoszféra, és az Andrew Tate által is terjesztett incel kultúra. A fiatalok a közösséghez való tartozás vágyától hajtva, fejletlen kritikai érzékük miatt valóságként kezelik ezeket az ideológiákat, így egyrészt észrevétlenül válnak sebezhetővé, másrészt egymást is úgy traumatizáljhatják, hogy valójában fogalmuk sincs a tetteik visszavonhatatlan, sokszor egész életre szóló, súlyos következményeiről.

A közösségi médiával szoros összefüggésben álló másik probléma a generációk közötti szakadék. Noha ez nem újkeletű jelenség, jelenleg sokkal intenzívebb a hatása, mint korábban bármikor. A mai szülők nehezen tudják megérteni, mi zajlik a gyerekek között, mert nem csupán a beszélt nyelvük változott meg, de a közösségi médiában alkalmazott kommunikációs kódrendszer is ismeretlen a számukra. Például az eredetileg a csetelést színesítő emojik szerepe mára átalakult, és ma már egy-egy ilyen kis ikonnal anélkül tudják egymást verbálisan bántalmazni, hogy azt a beavatatlan szülők vagy tanárok egyáltalán észlelnék. A zaklatásnak ezek a rejtett formái konkrétan a felnőttek szeme előtt zajlanak, és ha nem próbálnak meg lépést tartani a megváltozott nyelvi kultúrával, ha nem alakítanak ki bizalmi, baráti kapcsolatot a saját gyerekeikkel, annak akár végzetes következményei is lehetnek.

A szülői felelősség általános értelemben is felmerül a sorozat végén. Akármennyire is elcsépeltnek és sablonosnak tűnhet, ilyen esetekben mindig terítékre kerül a “jó anya/apa vagyok-e” kérdés. Amennyire egyszerű a kérdés, annyira komplex a válasz, úgyhogy ne is reménykedjünk abban, hogy majd ez a sorozat megmondja a tutit, hogyan lehet jó szülőnek lenni. Ugyanakkor rávilágítanak a generációs traumahordozás fontosságára is: amikor a saját szüleinktől megtapasztalt hibákat tudatosan szeretnénk elkerülni a gyermekeink nevelésénél, könnyen célt téveszthetünk, vagy áteshetünk a ló túloldalára. Márpedig kamaszkorban kiemelt jelentősége van annak, mit látnak és tapasztalnak a fiatalok a felnőtt társadalom, főként pedig a szüleik részéről. A hibás példa akaratlanul is tévútra vezetheti őket, vagy akár súlyos önértékelési zavart, korai személyiségtorzulást is okozhat. Nagyon nehéz terep ez, amit nem könnyít meg a fent említett, exponenciálisan növekvő generációs szakadék jelensége sem.

A tartalom és az üzenet kritikus fontossága és a formai megoldás bravúros kivitelezése mellett fontos kiemelni a lenyűgöző színészi munkát. Elsősorban természetesen a Jamie-t megformáló Owen Coopert említeném, akinek ez élete első szerepe. Az alapvetően rendkívüli színészi tudást igénylő, komplex karakterábrázolás nehézségét csak tovább fokozzák az egysnittes technika kihívásai. A harmadik epizód kamaradrámájába sűrített hatalmas mennyiségű dialógust vágás nélkül, egy szuszra visszaadni önmagában is komoly teljesítmény, ráadásul a technikai megoldás miatt itt az improvizációnak sincs igazán terepe. Cooper azonban nem csupán hiteles és tökéletesen átélt játékkal alakítja ezt a bonyolult szerepet, de felnőtt, tapasztalt színészeket megszégyenítő rutinnal képes váltani egyik pillanatról a másikra a szélsőséges érzelmi állapotok között.

A Jamie édesapját játszó, és a sorozatot társíróként is jegyző Stephen Graham a másik rendkívüli csúcspontja a színészgárdának. Graham minden rezdülése pontos, de különösen a dialógus nélküli, csupán testbeszéddel kommunikáló részeknél brillírozik igazán. Amikor Jamie-t az őrizetbe vételi procedúra közben akaratlanul is kényelmetlen helyzetbe hozzák, és végig nagytotálban láthatjuk az apa néma reakcióját, vele együtt emelkedik a néző pulzusa. A sorozat zárójelenetében látható, mélyen átélt, csontvelőig hatoló összeomlás után pedig én percekig összeszorult torokkal és könnyekkel küzdve próbáltam feldolgozni azt az érzést, amit Graham nem csupán eljátszott, hanem szó szerint átélt.

Már a fenti két szerep alakítása is messze túlmutat azon amit Emmy-díjjal szoktak jutalmazni (valójában nincs is olyan elismerés jelenleg, ami ténylegesen kifejezné azt a dicséretet, ami ilyen színészeti munkáért járna), de nem lehet szó nélkül elmenni a pszichológusnőt játszó Erin Doherty kiváló teljesítménye mellett sem. A színésznő szinte ösztönösen átélt játéka ráébreszti a nézőt arra, mennyire bonyolult, embert próbáló, időnként veszélyes munka a klinikai szakpszichológusé. Egyúttal arra is rávilágít, milyen hatalmas, a törvényi előírások betartásán bőven túlmutató jelentősége van ezeknek a pszichoterápiás beszélgetéseknek, amelyek a vádlott személyiségének pontos, objektív feltérképezésével óriási segítséget jelentenek a bíróság számára egy arányos, megalapozott ítélet meghozatalában.

A Kamaszok nem ítélkezik, nem oktat ki, de feloldozást vagy megoldást sem nyújt. Ennél sokkal fontosabb dolgot tesz: valós kontextusba helyezi azokat a kritikus, jelenleg rendkívül aktuális problémákat, amelyeket hajlamosan vagyunk a szőnyeg alá söpörni, amelyek fölött könnyen elsiklunk, vagy egyszerűen csak elintézünk annyival, hogy megoldhatatlannak tűnő, közhelyes, elcsépelt dolgoknak nevezünk. Megtekintését emiatt mindenkinek erősen javaslom, de szülőknek kiváltképp!

Ha van hasonló korú (12-14 éves) gyermeked, és meg tudod oldani, nézzétek végig együtt. Álljatok meg minden epizód után, mert ez nem az a “darálós” típusú sorozat, és alaposan beszéljétek át, mit láttatok, mit éreztek, mit gondoltok róla. Nem lesz könnyű, sőt! Ám ha van célja egy ilyen sorozat elkészítésének, az kizárólag az edukáció lehet. Garantáltan nehéz lesz feldolgozni, mert számos súlyos problémát érint és elejétől a végéig rendkívül megrendítő. Ugyanakkor többszörösen megtérül a befektetett idő és lelkierő. Tanulni pedig mindig sokkal jobb és kevésbé fájdalmas, mint elszenvedni egy hasonló eset következményeit!

További információk a sorozatról a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon
Threads

Kamaszok (Adolescence)

angol drámasorozat, 4X60 perc, 2025.

PG: 16

rendező: Philip Barantini

forgatókönyv: Stephen Graham, Jack Thorne

zene: Aaron May, David Ridley

operatőr: Matthew Lewis

vágó: –

főszereplők:

Owen Cooper

Stephen Graham

Christine Tremarco

Amelie Pease
Erin Doherty

Ashley Walters
Faye Marsay
Kaine Davis
Lewis Pemberton
Amari Bacchus
Mark Stanley
Fatima Bojang
Jo Hartley