Alcott klasszikus regényének érzékeny és friss újraértelmezése, a női önmegvalósítás és a családi kötelékek örök dilemmáinak bemutatása a March nővérek sorsán keresztül. Gerwig lendületes, idősíkokat váltogató elbeszélésmódja modernné és élővé tette a 19. századi lányregényt, miközben hű maradt az irodalmi alapmű eredeti üzenetéhez. Szívet melengető feel good film, gyönyörű művészeti alkotás, okosan közvetített társadalmi üzenettel. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Greta Gerwig nagyjátékfilmes debütálása (Lady Bird) után két évvel nem kisebb fába vágta a fejszéjét, mint hogy újragondolja Louisa May Alcott számos filmes adaptációt megélt regényét, a Kisasszonyokat. Az 1868-as alapmű az amerikai irodalom időtlen klasszikusává vált, amely a család, a női sors, az önmegvalósítás és a szeretet örök kérdéseit járja körül, mindezt hiteles, szerethető karakterek és életszerű helyzetek segítségével. A regény máig aktuális üzenete, hogy minden nő álma és döntése egyformán fontos, és a női összetartás, testvériség ereje nélkülözhetetlen a boldoguláshoz. A könyv népszerűségét jól mutatja, hogy megjelenése óta 50 nyelvre lefordították, a leggyakoribb becslések szerint több mint 10 millió példányban kelt el világszerte, és számtalan másik irodalmi műben jelenik meg fontos hivatkozásként (lásd például Elena Ferrante Nápolyi regények ciklusát, amely szinte erre a műre lett felépítve).

Az Alcott saját gyermekkori élményein alapuló történet az amerikai polgárháború idején játszódik egy New England-i kisvárosban, és négy kamaszkorú lánytestvér felnőtté válását követi végig. A középosztálybeli March család feje (Bob Odenkirk) tábori lelkészként szolgál a polgárháborúban, így a család fenntartása az anyára (Laura Dern) marad, aki a kor szokásaihoz mérve haladó szellemű, az egyéni ambíciók kibontakozását támogató módon igyekszik a gyerekeit nevelni. A négy testvér közös tulajdonsága, hogy mindannyian egy-egy művészeti ág megszállottjai, ám személyiségük teljesen különböző.

Meg (Emma Watson), a legidősebb lány a jólétre és a klasszikus női szerepre vágyik, és a színpad világa vonzza. Jo (Saoirse Ronan) a fiús, független, írói ambíciókkal rendelkező testvér, aki a szabadságot és önállóságot keresi, egyben ő a történet egyik hangsúlyos középpontja is. A másik centrális karakter Amy (Florence Pugh), akit a festészet és az európai kultúra vonz. Az eleinte kissé önző lányt a társasági élet és az elismerés rabjaként ismerjük meg, ám az ő személyisége megy keresztül a leglátványosabb fejlődésen, ahogy haladunk előre az időben. Négyük közül a legvisszahúzódóbb Beth (Eliza Scanlen), aki a zene szerelmese. Noha az ő karaktere tűnik a leghalványabbnak ebben a nagyon is színes és hangos társaságban, a drámai fordulatok szempontjából többször is kulcsszerepet kap.

Ha jól számolom, Greta Gerwig a hetedik a Kisasszonyok filmes adaptálóinak sorában, így nyilvánvaló volt, hogy valami újat kellett mutatnia. Aki ismeri Gerwig alkotói ambícióit az tudja, hogy filmográfiájában következetesen megjelennek a feminizmus aspektusai, amelyek nemcsak a filmek témáiban, hanem a női karakterek vizuális és etikai konstrukciójában is tetten érhetők. Rendezőként különleges érzékkel formálja meg a női szereplőket, akik sosem egydimenziósak, hanem összetett, ellentmondásos, valódi személyiségek. Elsőre nem tűnik nagy feladatnak egy olyan regény feldolgozásában tolmácsolni a női szerepek fontosságát és a nők társadalmi elismertségért való küzdelmét, ami eleve erre a témára íródott. Ám amikor egy XIX. századi klasszikusba akar valaki örökérvényű, a XXI. században is aktuális morális tartalmat csempészni, nagyon könnyű megcsúszni, vagy átesni a ló túloldalára és leegyszerűsített sémákkal a torkunkon lenyomni egy elcsépelt üzenetet.

Ezt a hibát Gerwignek természetesen sikerült teljesen elkerülnie, és briliáns módon úgy megőriznie Alcott eredeti üzenetét, hogy az üdítően hasson és releváns maradjon a 2020-as években is. Jo March szenvedélyes monológja – „A nőknek van eszük, és lelkük is, nem csak szívük. Van bennük ambíció és tehetség, csakúgy mint szépség” – kristályosítja ki a film feminista szemléletét. A rendezőnő erőszakos modernizálás helyett inkább felszínre hozza Alcott eredeti művének progresszív vonásait. A Kisasszonyok különlegessége, hogy egy művész születését mutatja be – egy női művészét egy olyan időben, amely ellenséges a nőkkel és a női nézőpontból való történetmeséléssel szemben – ami párhuzamba állítható a mai hollywoodi viszonyokkal. Gerwig adaptációja egyaránt hű az eredetihez és frissítő hatású is, ami ritka egyensúlyt teremt a klasszikus irodalmi feldolgozások között.

A rendezőnő legfontosabb és leglátványosabb újítása a narratív szerkezet átalakítása. Míg a regény lineárisan halad, addig a film ide-oda ugrál az időben a lányok kamaszkora és fiatal felnőttkora között. Ez az időbeli szerkezet lehetővé teszi a karakterek fejlődésének összetettebb bemutatását és a központi témák erőteljesebb kiemelését, valamint a fontos döntések és azok hatásainak látványos párhuzamba állítását. Noha ez a kreatív megoldás kétségtelenül kiemeli Gerwig adaptációját a korábbiak sorából, és kifejezetten jól illeszkedik a regény tartalmához, a megvalósítása időnként zavaróan hat, főként akkor, amikor egy rövid filmes időszakaszon belül többször gyorsan ugrálunk oda-vissza a történeti idősíkok között. Tovább nehezíti az időugrások követését, hogy ugyanazok a színészek játsszák a karakterek kamaszkori és fiatal felnőttkori énjeit is. Egyedül a vizuális megvalósítás, vagyis az alkalmazott színpaletta segíthet a megkülönböztetésben: A gyermekkori jelenetek aranyló tónusokban, míg a felnőttkori részek kékes árnyalatokban jelennek meg. Erre érdemes tudatosan figyelni, mert a két színtónus csak minimálisan tér el egymástól (ami érthető is, hiszen ezáltal a művészi összhatás konzisztens maradhat), de némi kapaszkodót azért jelenthet a sok “időutazásban”.

A másik jelentős különbség, hogy Gerwig beépíti a regény megírását magába a történetbe – a filmben Jo March írja meg a Kisasszonyok című könyvet, így a mű egyfajta önreflexív metanarratívává válik. Ez az újítás lehetőséget ad a rendezőnek, hogy felszínre hozza a regény feminista gyökereit, és párbeszédet folytasson az eredetivel arról, hogy mi a valódi értéke a látszólag jelentéktelen „házi örömöknek és küzdelmeknek”. Itt szintén érdemes megemlíteni Ferrante nápolyi regényciklusát, hiszen ott is az egyik főszereplő írja meg a saját történetüket, ezáltal lehetővé téve a mélyebb önreflexió érvényre juttatását.

A film színészgárdájából két szereplőt emelnék ki: először is természetesen a történet gerincét adó Jo Marchot alakító Saoirse Ronant, akivel Gerwig itt már második alkalommal dolgozott együtt. A Lady Bird és a Kisasszonyok között egyébként a történelmi léptékű időkülönbség ellenére több tematikus párhuzam is megfigyelhető: egyrészt mindkettő egy szabadszellemű fiatal nőről szól, akit az ambíciói a családjától való elszakadással fenyegetnek, másrészt mindkettő a figyelem és a szeretet kapcsolatáról elmélkedik. Ronan Jo March szerepében bonyolult és szenvedélyes karaktert formál meg, aki a korszak korlátaival küzdve próbálja érvényesíteni írói elhivatottságát. A színésznő kifinomult, hiteles játéka kiválóan közvetíti Jo belső konfliktusait és szellemi-érzelmi fejlődését.

A másik, legalább ennyire kiemelkedő színészi teljesítmény Florence Pugh nevéhez kötődik, aki Amy szerepében valóságos revelációként hat. Pugh képes arra, hogy Amy-t, aki a regény egyik legkevésbé szerethető karaktere, gyerekes, önző kislányból egy olyan összetett, érett, empatikus személyiséggé formálja, akinek művészi ambíciói és életfelfogása érthető motivációkból fakadnak.

Emma Watson hozza a kötelezőt, Eliza Scanlen pedig a kevés képernyőideje ellenére nagyon szépen alakítja az introvertált, visszafogott, de érző szívű személyt. Laura Dern nem kapott nagy kihívást jelentő feladatot, Timothée Chalamet pedig nekem egy picit nyegle volt, de nem vagyok nagy szakértője a XIX. századi, elkényeztetett gazdag fiúk személyiségének, így könnyen lehet, hogy nagyon is pontosan játszotta a szerepét. Meryl Streep a nagyon fontos, testhezálló mellékszerepét a rá jellemző pontossággal és hitelességgel alakítja, de ezen talán nem lepődünk meg. Összességében a szereposztás – különösen a négy lány tekintetében – parádésnak mondható, mert a karakterek abszolút varratmentesen illenek az azokat életre keltő színésznők saját személyiségére, így tehát a casting nálam csillagos ötöst kapott.

A kreatív rendezői megoldások és a kiváló alakítások mellett nagyon fontos kiemelni a film gyönyörű képi világát is, amelynek különlegességét az egyedi, 35 mm-es nyersanyag, valamint a francia operatőr, Yorick Le Saux szakértelme biztosította. Az említett színtónusbeli különbségek, mint korszakelhatároló elemek sem okoznak vizuális törést abban a festményszerűen szemet gyönyörködtető, különleges textúrával és melegséggel operáló vizuális minőségben, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ez egy többször újranézhető, jóleső érzést sugárzó “feel good” film legyen. Ennek a hangulatnak a megteremtésében az i-re a pontot az eredeti filmzenét szerző, többszörös Oscar-díjas Alexandre Desplat teszi föl. A visszafogott hangszerelésű, finom aláfestő zene a komponista szerint Mozart és David Bowie műveinek kombinációjaként írható le, amely tükrözi a film és a karakterek széles érzelmi skáláját. Ez a zenei megközelítés tökéletesen illeszkedik a történet egyszerre klasszikus és modern hangvételéhez.

A Kisasszonyok egy olyan irodalmi adaptáció, amit nem csak a kosztümös-romantikus vagy a történelmi filmek kedvelőinek tudok ajánlani. Gerwig rendezése sikeresen ötvözi a 19. századi regény hangulatát a modern, feminista szemlélettel. A film elsőrangú színészi alakításokkal, gyönyörű képi világgal és érzékeny zenével mesél az örök emberi kapcsolatokról, ambíciókról és a felnőtté válás küzdelmeiről. Az irodalmi klasszikusok kedvelői értékelni fogják a hűséges, mégis friss megközelítést, a filmművészet rajongói pedig a lenyűgöző képi világot és a kiváló színészi alakításokat. Ez a film egyszerre képes betölteni az újranézős komfortfilm (feel good film) szerepét, ugyanakkor egy klasszikus történetet aktuális mondanivalóval megtöltő, maradandó művészi alkotásként is megáll a lábán.

(A film az ajánló írásakor a Netflix magyarországi kínálatában érhető el.)

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon
Threads

Kisasszonyok (Little Women)

amerikai romantikus dráma, 135 perc, 2019

PG: 12

rendező: Greta Gerwig

forgatókönyv: Louisa May Alcott regénye alapján Greta Gerwig

zene: Alexandre Desplat

operatőr: Yorick Le Saux

vágó: Nick Houy

főszereplők:

Saoirse Ronan

Florence Pugh

Emma Watson

Eliza Scanlen

Laura Dern
Timothée Chalamet
Meryl Streep
Tracy Letts
Bob Odenkirk
James Norton
Louis Garrel
Chris Cooper
Jayne Houdyshell