Sebészeti úton létrehozott tudathasadással élő emberek lavíroznak a munka és a magánélet tökéletesen szétválasztott, kettős világában. Amikor a két világ elkezd mégis átszivárogni egymásba, felmerül a gyanú, hogy a technológiát kifejlesztő cég szándékai nem feltétlenül jóindulatúak. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Már az első évad után bizsergett az ujjam, hogy részletesebb ajánlót írjak ehhez a sorozathoz, de kíváncsi voltam, vajon a folytatás után is megmarad-e ez az érzés. Megmaradt, sőt: fokozódott. A Különválás ugyanis egy több jelentésréteggel bíró alkotás, amelynek minden egyes rétegét magas színvonalon kidolgozták, a végeredmény pedig úgy forgatja fel a mai tévésorozatok unásig ismert sémáit, ahogyan azt a Twin Peaks tette a kilencvenes években.

David Lynch sorozata egy teljesen átlagos kriminek indult, amit fokozatosan itatott át egy álomszerű, szürreális vízió. Dan Erickson és Ben Stiller munkája épp fordítva működik: már a legelső pillanatban bedob minket egy olyan groteszk, disztópikus sci-fi látomásba, hogy csak kapkodjuk a fejünket, majd a történet előrehaladtával a bizarr szürreália mögött lassanként felsejlenek a nagyon is evilági, realista kérdések, problémák.

A történet középpontjában a nagy múltú, titokzatos kutatásokkal foglalkozó Lumen vállalat találmánya áll. Kifejlesztettek egy olyan agysebészeti eljárást, amelynek segítségével az embernél egy szigorúan vezérelt tudathasadást érnek el. A korábban egységes tudatból leválasztanak egy szeletet, amely kizárólag a munkahelyen aktiválódik, abban a liftben, ami a munkavégzés helyére viszi az embert. Ez a bentiként emlegetett tudatrész nem rendelkezik a kintinek nevezett, eredeti tudat emlékeivel, csak egy általános műveltséget és képességhalmazt birtokol. A benti semmit sem tud a kintiről, kivéve azt a minimális információt, amit a cég elárul neki: hogy a kintije önként vetette alá magát a szétválasztásnak. Ugyanígy a kintinek fogalma sincs arról, hogy mi történik a bentivel, mivel foglalkozik a munkaidő 8 órájában, kik a munkatársai, főnökei, stb.

Az alaphelyzetre mondhatnánk azt, hogy utópisztikusan ideális megoldás lehet a munka-magánélet egyensúly megteremtésének problémájára, hiszen a munkahelyi stressz fizikailag képtelen behatolni a hétköznapjaink világába, ahogyan a hétköznapi problémáink sem befolyásolják a munkatevékenységünk hatékonyságát. Ám képzeljük csak el a benti életét: megjelenik a munkahelyén, dolgozik, a nap végén belép a liftbe, majd a következő dolog, amit észlel, hogy ismét a munkahelyén van egy újabb munkanapon, és ez folytatódik végtelen ismétlésben. Ha ez nem lenne elég nyomasztó, akkor rögtön itt van maga a munkahely.

A Lumon Industries irodaházának “különválasztott” szintje (ahol csak különválasztottak dolgoznak) egy vakítóan fehér falakkal körülvett labirintus, amelyben ultraminimalista berendezésű, végtelenül rideg munkahelyeket alakítottak ki. Az irodaház berendezése egyfajta retrofuturisztikus agyrém: a “mikroadat-finomító” részleg dolgozóinak a hatvanas éveket idéző, katódsugárcsöves monitorokkal és ormótlan, mechanikus billentyűzetekkel szerelt számítógépeken kell számjegyeket csoportosítaniuk és digitális mappákba rendezniük a számokból áradó “érzések” alapján. A berendezés egyszerre árasztja a múlt penészes szagát és egy disztópikus jövő végletekig kontrollált technodiktatúrájának hangulatát. A dolgozók minden mozdulatát kamerákkal figyelik, a munkahelyi vezetők egy része jéghideg, érzelemmentes robot, de vannak közöttük folyamatosan vigyorgó, kínos negédességgel kommunikáló, karikatúraszerű figurák is. A dolgozók a munkájuk során elért kiemelkedő teljesítményt nevetséges kis ajándékokkal (értéktelen kis játékszerek, karikatúrák, lézergravírozott céges papírnehezékek, vagy iszonyatosan kínos mini munkahelyi ünneplések) jutalmazza a cég, a renitens viselkedést viszont egy mentális kínzással felérő bocsánatkérési rituáléval torolják meg. A cég vaskos működési kódexét egyfajta bibliaként imádja mindenki, a régebben ott lévők fejből is tudnak idézni az Alapító néven is ismert Kier Eagan mondatait tartalmazó bölcsesség-gyűjteményből, és az egész teret belengi egy szélsőségesen beteg, szektás atmoszféra. Már az első évad közepénél úgy érezzük, hogy itt nem tényleges munka, termelő vagy kreatív tevékenység zajlik, hanem egy professzionálisan eltitkolt emberkísérlet, amelynek lényege, hogy a szétválasztás sikerességét a lehető legkülönfélébb módszerekkel teszteljék.

A bentik persze nem érzékelik a helyzet groteszk jellegét, hiszen fogalmuk sincs a kinti világ normalitásáról. Számukra ez a teljes értékű világ, ennek keretei között próbálnak boldogulni, és megtalálni a kiteljesedett élet értelmét. Legalábbis eleinte. A különválasztási eljárás ugyanis – bár meglepően hatékonynak és tökéletesnek tűnik -, nem teljesen hibátlan. A kintik életébe – tudtukon kívül – beszüremlik egy kicsi a bentik életéből, és vice versa. A képet csak árnyalja, hogy a kinti világban kialakul egy határozott társadalmi ellenállás a Lumon vállalat ellen, ugyanis sokan etikátlannak és az emberi méltósággal összeegyeztethetetlennek tartják a különválasztást. Még az sem zavarja a tiltakozókat, hogy a különválasztásnak mindenki dokumentált módon önkéntesen veti alá magát. Ezek azok az apró rések a pajzson, amelyek aztán az eseményeket olyan pályára állítják, ami még a legedzettebb sci-fi-rajongókat is időről-időre meglepi, és garantáltan a képernyőhöz szegezi.

A benti és kinti tudatállapot kettőssége és konfliktusa a második évad folyamán kiemelt fókuszt kap, elsősorban a főszereplő, Mark S. (Adam Scott) és Helly R. (Britt Lower) személyén keresztül. Persze a sorozat kis létszámú főszereplőcsapatának többi tagja is szembesül ennek a kettősségnek az árnyoldalával, és mindannyian súlyos dilemmákkal kezdenek el küzdeni. Az említett jelentésrétegek egyike pontosan ennek a belső ellentétnek a feldolgozása. Erre az egyik legérdekesebb és egyben legmegindítóbb példa az, amikor a második évad végén Mark két tudatállapota gyakorlatilag szópárbajba keveredik egymással (önmagával), miközben élet-halál kérdéséről kellene konszenzusos megegyezésre jutniuk. Ha nem is ilyen éles vonallal elválasztva, de a valódi világban is sokan küzdünk belső démonainkkal, és ember legyen a talpán, aki egyértelműen meg tudja mutatni a helyes kiutat egy-egy kiélezett szituációban.

A másik, nagyon erősen érzékelhető üzenete a sorozatnak a nagyvállalati kultúra paródiája. Aki csak néhány hónapot is eltöltött munkavállalóként egy multicégnél, érteni fogja ezt a karikatúrát. A munkatársak fölötti kontrollgyakorlás, a természetellenes egyenértékűségre való törekvés, a szánalmasan vicces pozitív, és a kifejezetten toxikus negatív motivációs technikák, a hierarchia kultusza és a belterjes szemlélet szektás jellege mind-mind ismerős lehet. A sorozatban természetesen mindez szélsőségesen eltúlzott formában jelenik meg, de ez a paródia és a karikaturisztikus ábrázolás sajátja, amit itt hibátlanul kimaxoltak.

A mondanivalók rétegei között nem elhanyagolható a technológiai vívmányoknak a társadalom önkényes kihasználására való gátlástalan alkalmazása sem. Fontos kiemelni, hogy ezt a jelentésréteget sem demagóg módon tálalják, hiszen nem egyszerűen a sok sci-fi történetből ismerős “gonosz szervezet versus kiszolgáltatott emberek” ellentétet láthatjuk. Minden szereplőnek személyes oka van arra, hogy önkéntesen vessék alá magukat a különválasztás veszélyes, de a számukra a kiút reményével kecsegtető beavatkozásának. Megjelenik a társadalmi ellenállás is, de nem valami szélsőséges polgárháború, hanem egy nagyon is reálisnak tűnő, részleges tiltakozás formájában.

A Különválás a fent említett jelentésrétegeket nagyon szépen kidolgozott és epizódról-epizódra határozott fejlődést mutató karaktereken keresztül meséli el. Külön kiemelném az egyes szereplők háttértörténetét bemutató filler epizódokat, amelyek némelyike önmagában is felér egy díjnyertes rövidfilmmel. Mind a forgatókönyv formabontó, mégis mindvégig koherens jellege, mind pedig a szerepeket (beleértve az összes fő- és mellékszerepet) alakító színészek fantasztikus munkája a legmagasabb polcra helyezi a sorozatot. Nem mindennapos az, amikor egy alapvetően szórakoztatónak szánt sorozat egyben olyan magas művészi értéket is képvisel, hogy nehéz eldönteni, hogy a történet fordulatai vagy a kivitelezés igényessége köti le jobban az ember figyelmét.

És ha már a művészien igényes kivitelezést említem, mindenképp fontos kiemelni, milyen elképesztően gyönyörű képi világot hoztak össze az alkotók. A rideg belső terek tökéletesen komponált formavilága, a grandiózus enteriőrök és az abban eltörpülő emberek kontrasztja Stanley Kubrick vízióit idézik. A geometriailag pontos beállítások, a tökéletesen összeválogatott színek és a festményszerűen gyönyörű világítás az alap. Ennek a fényét csak emeli az egyes epizódokba illesztett, múlbeli eseményeket bemutató mikroepizódok különleges, álomszerű hatást keltő fényképezési technikája, valamint a helyenként hangjegyre pontosan David Lynch-et idéző sound design. Már az eredeti filmzene is pazar, de a betétdalok is kiváló zenei ízlésről és érzékről tanúskodnak. Fun fact: amikor az ajánlóimat írom, általában azért vagyok bajban az illusztrációként beillesztett jelenetképekkel, mert nehéz igazán jót találnom. Most viszont épp ellenkezőleg történt: alig tudtam választani a szebbnél szebb állóképekből, hiszen ennek a sorozatnak szinte minden egyes képkockája egy gyönyörű fotó.

A fentiek alapján azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen kiváló kvalitásokkal rendelkező sorozat mindenkinek jó szívvel ajánlható. Ez azonban nem teljesen igaz. A Különválás amellett, hogy egy nagyon eredeti alapötletre épít, történetmesélési stílusában abszolút formabontó. Vannak olyan epizódjai, amikor úgy érzi magát az ember, mintha egy David Lynch-filmet nézne: olyan vad mentális hullámvasútra ültet fel, amin erősen kell kapaszkodnunk, ha nem akarunk kiesni. Az események ok-okozati összefüggései hagyományos logikával szinte felfoghatatlanok. Aki hozzám hasonlóan szereti az ilyesmit, annak ez egy valóságos örömutazás lesz. Ugyanakkor azok se csüggedjenek, akik a hagyományos történetvezetést preferálják, ugyanis a második évad végén nagyon sok dolog a helyére kerül azokból a furcsa, megmagyarázhatatlannak tűnő eseményekből, amelyek a Twin Peaks vagy az Inland Empire agymenését idézték. Mindenre persze nem kapunk magyarázatot, ráadásul az évadzáró egy olyan ügyes cliffhangert kapott, ami alapján már most szívesen nézném a berendelt folytatást. Reméljük, a következő évadra ezúttal nem kell újabb három évet várnunk, habár az alkotás minősége által indokolt időigényt tekintve szükségünk lesz a türelemre.

További információk a sorozatról a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon
Threads

Különválás (Severance)

amerikai sci-fi drámasorozat, 20X50 perc, 2022-2025.

PG: 16

sorozatalkotó: Dan Erickson
rendező: Ben Stiller, Aoife McArdle, Uta Briesewitz, Samual Donovan, Jessica Lee Gagné

forgatókönyv: Dan Erickson, Anna Ouyang Moench, Chris Black, Andrew Colville, Kari Drake, Helen Leigh, Amanda Overton, Adam Countee, Mohamed El Masri, Mark Friedman, K.C. Perry, Megan Ritchie, Erin Wagoner, Wei-Ning Yu

zene: Theodore Shapiro

operatőr: Jessica Lee Gagné, David Lanzenberg, Suzie Lavelle, Matt Mitchell

vágó: Geoffrey Richman, Erica Freed, Gershon Hinkson, Joe Landauer, Keith Fraase

főszereplők:

Adam Scott

Britt Lower

Zach Cherry

John Turturro

Christopher Walken

Patricia Arquette
Jen Tullock
Dichen Lachman
Tramell Tillman
Michael Chernus
Marc Geller
Sarah Bock
Michael Cumpsty
Sydney Cole Alexander
Claudia Robinson
Ólafur Darri Ólafsson
Karen Aldridge
Mark Kenneth Smaltz
Michael Siberry
Yul Vazquez
Merritt Wever
Gwendoline Christie