Ne hagyj nyomot

Ne hagyj nyomot

2004-ben egy oregoni újság tudósított egy esetről, amelyben rábukkantak egy apára és a lányára, akik akkor már 4 éve egy nemzeti parkban éltek. Megpróbálták visszailleszteni őket a civilizációba, de egy hónappal később már az a hír járta be a sajtót, hogy a furcsa páros nyomtalanul eltűnt. Peter Rock fikciós regényt írt a történet alapján, az Oscar-díjas Debra Granik pedig ezt a regényt adaptálta filmjéhez. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Will (Ben Foster) háborús veterán, aki olyan súlyos poszttraumás stressz szindrómában szenved, hogy képtelen emberek között élni. Feleségét korábban elvesztette, lányával, a kamasz Tommal (Thomasin McKenzie) egyfajta nomád életet élnek Portland egyik nemzeti parkjában, és csak hetente egyszer mennek be a közeli településre vásárolni. A látszólag harmonikus, súrlódásoktól mentes szülő-gyermek kapcsolatuk hirtelen felbolydul, amikor a legnagyobb óvatosságuk ellenére felfedezik, és megpróbálják visszahelyezni őket az ún. civilizált társadalmi keretek közé.

A visszailleszkedés a világtól elzárt élet után soha nem egyszerű, de ezt súlyosbítja, ha a kezeletlen PTSD olyan intenzív, hogy a beteg visszautasít minden segítséget. Bár a lány nagyon is befogadó lenne az új, civilizáltabb élet iránt, mégsem tudja visszatartani az apját attól, hogy újra és újra kicsússzon a támogató kezek közül. Egyfajta road movie veszi kezdetét, amelyben Tom újra és újra próbálja lehorgonyozni az apját, miközben Will állapotának köszönhetően egyre veszélyesebb helyzetekbe keverednek. Az első dolog, ami ilyenkor felmerül a nézőben, hogy van-e joga egy embernek a saját betegsége miatt veszélybe sodorni a gyermekét. Rögtön ezután jön a kérdés: hogyan fordulhat elő az, hogy senki nem tudja az életüket érdemben sínre tenni?

Thomasin McKenzie és Ben Foster a Ne hagyj nyomot c. filmben

Hiszen akármerre mennek, szinte mindenhol önzetlen segítséggel találkoznak: a szociális intézmények, a veteránokat támogató szervezetek, a helyi vallási közösség, de még a társadalmi periférián élő, elszigetelt kommunák is nyíltan és szeretettel fogadják őket. Mindez mégis kevésnek bizonyul, valami hiányzik ahhoz, hogy Will megbékéljen az őket körülvevő világgal, hogy rájöjjön: bár ellenségnek tűnik mindenki, egyáltalán nem veszélyesek a körülöttük nyüzsgő emberek (erre egyébként egy nagyon szép metaforát mutat a film – de nem fogok spoilerezni).

Hogy mi hiányzik az apa visszailleszkedésének megkönnyítéséhez, nem derül ki. Tom viszont sokat tanul az apjával átélt küzdelmekből, és a film végére ha nem is tökéletes, de a körülményekhez képest okos megoldást talál. Kényszerű, fájdalmas, de okos megoldást, ami persze nyitva hagyja a néző felé a gondolkodás lehetőségét.

Thomasin McKenzie

Ne hagyj nyomot sokféle morális kérdést érint:

Vajon megfelelően gondoskodik-e az Egyesült Államok azokról a veteránokról, akiket a hazájuk védelméért háborúba küld, ahonnan aztán nagyon súlyos testi-lelki sérülésekkel, sokszor emberi roncsként térnek haza, és néznek szembe az életük java részével?

Van-e joga egy apának pusztán a vérségi kapcsolat, és a gyámsági jog okán magával rántani a fiatal lányát egy olyan életbe, amiben megfosztja a társadalmi kapcsolatoktól, az egészséges szociális fejlődéstől? (Gyors válasz: természetesen nincs.)

Elég jól működik-e az a civilizált társadalmi rendszer, ami a legjobb szándékai ellenére sem tud mit kezdeni egy ilyen helyzettel? Elegendő-e a gyógyszeres kezelés, a pszichológiai felmérések, a kitesszük egy elszigetelt, de mégis civilizált helyre, aztán időnként ránézünk, és megkérdezzük tőle, hogy van típusú szociális integrációs módszer?

Habár megtörtént események szolgálnak alapul a filmhez, az is felmerülhet a nézőben, hogy létezik-e egyáltalán a PTSD-nek ennyire súlyos szintje, ahol semmilyen módszerrel nem lehet utat törni egy ember lelkéhez, és jobb belátásra bírni. Ben Foster emberfeletti módon lényegül át ebbe a végletesen bezárt, összetört karakterbe, és bár ez inkább a forgatókönyv számlájára írható, pont ez adja a dramaturgia megkérdőjelezhetőségét is: nehezen hihető el, hogy létezhet ennyire menthetetlen eset.

Partnere, a korábban szinte teljesen ismeretlen, fiatal, új-zélandi színésznő, Thomasin McKenzie a szó legnemesebb értelmében vett egyszerű, természetes, sallangmentes játékával azt az érzést kelti a nézőben, hogy egy dokumentumfilmet látunk. Nagyon nagy erénye a filmnek, hogy egyetlen érzelmileg felkavaró helyzetet sem dramatizáltak túl, a két főszereplő a valósághoz legközelebb álló módon fejezi ki érzéseit, és a közöttük lévő apa-gyermek kapcsolat is a leghitelesebb, amit valaha filmen lehetett látni. Ehhez persze nagyban hozzájárulhatott, hogy Ben és Thomasin a forgatás előtt sok időt töltött együtt a forgatási helyszíneken, hogy kialakulhasson közöttük az a szakmai kapcsolat, ami egy ilyen szereppáros megformálásához elengedhetetlen.

Thomasin McKenzie és Ben Foster a Ne hagyj nyomot c. filmben

A lassúsága, a sokszor párbeszédek nélküli, mégis beszédes jeleneteinek egyszerűsége és sallangmentessége, a gyönyörű természeti képei, és a finoman visszafogott, mégis életteli színészi játéka hagy időt arra, hogy a film közben is gondolkodjunk. Tehát aki mozgalmas kalandokra, vagy teátrális drámai jelenetekre vágyik, az csalódhat. Ha viszont szeretünk morális, emberi kérdéseken gondolkodni, akkor megéri végignézni, mert bár van egy se füle, se farka érzete, a lezárás reménytelisége ellensúlyozza a látszólagos tét nélküliséget.


Ne hagyj nyomot (Leave no Trace)
amerikai filmdráma, 109 perc, 2018
PG: 12

rendező: Debra Granik
forgatókönyv: Anne Rosellini, Debra Granik
zene: Dickon Hinchliffe
operatőr: Michael McDonough
vágó: Jane Rizzo

főszereplők:
Ben Foster
Thomasin McKenzie
Dale Dickey
Jeff Kober
Spencer S. Hanley
Isaiah Stone

Kommentek

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.