Egy jobb napokat is látott remete elhagyja az erdei otthonát, hogy megkeresse elrabolt gombavadász malacát. A tolvajhoz vezető út során azonban nem gonosz összeesküvőkkel, hanem a saját múltjával, és egy eltemetett traumával kell szembenéznie. SPOILERMENTES élménybeszámoló.
Michael Sarnoski filmjének főszereplője Rob (Nicolas Cage), aki magányos remeteként él egy oregoni erdőben, és szarvasgombagyűjtésből tartja fenn magát. Létfenntartó „munkájában” segíti őt a címben is szereplő disznó (Brandy), aki a szarvasgombát felvásároló Amirt (Alex Wolff) leszámítva az egyetlen élőlény, akivel Robnak kapcsolata van. Az már a film elején kiderül, hogy Rob legalább olyan erős szeretettel kapcsolódik négylábú munkatársához, mint ahogy sokan a kutyájukhoz szoktak. Hogy miért egy állat kapja az embertársainak járó kedvességet, az csak később derül ki. Egy napon ugyanis ismeretlenek elrabolják a malacot, amitől Rob érthető módon bepöccen, és 15 évnyi remeteség után kimerészkedik a csendes erdőből, beveszi magát a hangos Portland-be, hogy visszaszerezze egyetlen társát.
A nyitány és a trailer alapján az ember itt egy különös bosszúfilmre, izgalmas nyomozós sztorira számít, de ebből legfeljebb a szálak felgöngyölítésére jellemző, krimiszerű szerkezetet kapjuk, semmiféle bosszúthrillertől vagy éttermi bandaháborútól nem kell tartanunk. Egy lassan kibontakozó, csendes, de elég feszes drámát kapunk helyette, amelyben fokozatosan, három fejezetre bontva sejlik fel Robnak a remeteléthez vezető múltbéli útja. A kutatás során megismerhetjük a gombafelvásárló, gasztroüzletember Amir történetét is, és szépen lassan kiderül, hogy az ő élete is bőségesen rejt eltemetett feszültségeket, feldolgozatlan tragédiákat.
Kiderül, hogy Rob honnan és miért menekült az erdei magányba, emberek helyett miért egy disznóval osztja meg szeretetét. Rob és Amir oregoni „El Caminója” során fokozatosan kerülnek felszínre az elásott traumák, a feldolgozatlan gyász, a szeretethiány okozta sebek, és nem utolsósorban az emberi kapcsolatok jelentősége. Pontosabban az, hogy az emberekhez való kapcsolódásunkat mennyire kiüresítette a nagyvárosi lét, a pénz és a siker hajszolása. Persze mindezeket az egyébként közhelyessé vált tényeket egészen eredeti módon, időnként kifejezetten bizarr, máskor megindítóan puritán eszköztárral mutatja meg a film, mindvégig messze elkerülve a didaktikus, szájbarágó megoldásokat.
Szerintem a Pig egyik legnagyszerűbb érdeme, hogy egyszerű emberi karakterekkel és sorsokkal, túlzásoktól mentesen, és csak épp annyira szimbolikusan adja át az üzeneteit, hogy ne érezzük sem túl elvontnak, sem túl felszínesnek vagy közhelyesnek. A főszereplővel, akit Cage érett érzékenységgel alakít, annak ellenére könnyen tudunk azonosulni, hogy a legtöbbünk világától messze áll az ő karrierje. A társául szegődő Amir pedig finom, de határozott, és szépen kidolgozott jellemfejlődésen megy át a másfél órás játékidő alatt. A fényképezés szemet gyönyörködtető, a visszafogott zenei aláfestéssel sikerül a legkisebb hatásvadászatot is elkerülni, a film jól eltalált ritmusa pedig kiválóan ellenpontozza a lassú, lineáris történetvezetést.
Senki ne számítson tehát pörgős bosszúakcióra, vagy izgalmas krimire, de lelkileg megterhelő drámától sem kell tartani. Egy lassan kibontakozó, kedves, megindító, és elgondolkodtató emberi történetet kapunk, igazán jó arányérzékkel és ízlésesen megvalósítva.
Pig
amerikai dráma, 92 perc, 2021
PG: 16
rendező: Michael Sarnoski
forgatókönyv: Vanessa Block, Michael Sarnoski
zene: Alexis Grapsas, Philip Klein
operatőr: Patrick Scola
vágó: Brett W. Bachman
főszereplők:
Nicolas Cage
Alex Wolff
Adam Arkin
David Knell
Gretchen Corbett
Brandy – a malac