Négy újságíró indul New Yorkból Washingtonba egy véres polgárháború végnapjaiban, hogy interjút készítsenek az elnökkel, mielőtt a szakadár militáns csoportok megtámadják a Fehér Házat és megdöntik a szövetségi kormányt. Alex Garland disztópikus víziója félelmetesen közel áll a valósághoz, így egyszerre lehet korlenyomat és figyelmeztetés is korunk szétszakított társadalmai számára. SPOILERMENTES élménybeszámoló.
A fejlett országok többségében egyre erősebb a politikai alapú polarizáltság. A társadalmak a politikai pártok mentén szekértáborokra szakadnak, a tömegmédiából csorog kifelé a gyűlölet, a vitakultúra az előemberek szintjére süllyedt, az értelmes párbeszéd jó ideje megszűnt létezni, a közösségi médiában az emberek úgy küldik el egymást a pokolba, mintha ezen múlna az életük, mindent áthat a politikai gyűlölködés, baráti társaságok és családok szakadnak szét. Ismerős, ugye? De mi történik, ha mindez tovább eszkalálódik, és nem áll meg a szócsatározás szintjén? Az emberek fellázadnak a törvényes rend ellen, fegyveres csoportokba tömörülnek, és kitör a polgárháború. Erről mesél nekünk Alex Garland a legújabb filmjében.
A történet a nem is olyan távoli jövőben játszódik, amikor sorra lépnek ki az egyes tagállamok az amerikai államszövetségből, mert feltett szándékuk, hogy minden eszközt bevetve érvényt szerezzenek az akaratuknak és megdöntsék az autoriter kormányt. Amerikai emberek harcolnak amerikai emberek ellen, totális káosz uralkodik az egész országban, és a Nyugati Erők nevű szakadár csoportosulás már nagyon közel áll ahhoz, hogy megtámadják a Fehér Házat és átvegyék az USA irányítását. Ennek a kaotikus fegyveres konfliktusnak a végnapjaiban újságírók egy kis csoportja indul New Yorkból Washington DC-be, hogy még a végzetes bukás előtt meginterjúvolják az elnököt (Nick Offerman). Egy olyan road movie veszi kezdetét, ami valójában életveszélyes versenyfutás az idővel.
Lee (Kirsten Dunst) híres, sokat látott háborús fotós. Tapasztalt profi, aki a pályája során átélt borzalmak és veszélyes helyzetek miatt rendkívül rideggé vált és a kiégés egyértelmű jelei is mutatkoznak már rajta. A kollégája, Joel (Wagner Moura) a Reuters újságírója. Ő is vérbeli profi, ám Lee-vel ellentétben lelkes, kalandvágyó, kifejezetten élvezi a veszélyes helyzetekkel teli kihívásokat. Hozzájuk csatlakozik Sammy (Stephen McKinley Henderson), a The New York Times öreg rókája, Lee egykori mentora, igazi bölcs öreg, aki testi korlátozottságai ellenére jól terelgeti a csapatot a kritikus helyzetekben. A másik potyautas Jessie (Cailee Spaeny), egy fiatal, tehetséges, pályakezdő fotóriporter, akinek a film elején sokkal nagyobb a kíváncsisága és tettrekészsége, mint a tapasztalata, ám végül látványos személyiségváltozáson esik át.
A film a fenti újságírók szemén keresztül mutatja be a polgárháborús helyzet nyers valóságát abszolút kendőzetlen őszinteséggel és kíméletlenséggel. Nem tudjuk meg, mi okozta a fegyveres konfliktussá eszkalálódott ellentétet, semmilyen részlet nem derül ki a szembenálló felek sérelmeiről vagy motivációiról. Teljesen egyértelmű, hogy az alkotóknak nem volt céljuk az Egyesült Államokban tapasztalható, konkrét közéleti-politikai problémák leképezése, és még ebben a fiktív helyzetben sem kívánnak állást foglalni bármelyik oldalon. A kitalált történet olyannyira eltávolodik a való világtól, hogy a Nyugati Erők nevű szakadár csoportot két, a valóságban hagyományosan egymással szembenálló állam (Kalifornia és Texas) szövetségeként állítják be. A film egyik fő célja valószínűleg egyfajta figyelmeztetés arra, hogy a társadalmi megosztottság kiélezése milyen súlyos helyzetet eredményezhet. És ahogyan a mindennapjaink valóságában sem látjuk a szélsőséges társadalmi polarizáció megoldási lehetőségeit, úgy a film sem szolgál erre vonatkozó feloldással, ugyanakkor életszerűen illusztrálja, mi várhat ránk, ha a jelenlegi folyamatokat nem fékezzük meg, vagy fordítjuk vissza.
A másik fontos aspektus magának az újságírásnak, illetve a médiának a bemutatása: egyrészt bepillantást nyerhetünk abba, milyen tényleges veszélyek leküzdésével, a médiamunkások milyen önfeláldozó munkája árán kapjuk meg azokat a híreket, amelyek láttán/hallatán gyakran már szinte csak legyintünk egyet. Másrészt a film egyfajta kritikai élű kérdést is belenget az újságírói munkával kapcsolatban. Persze nem a párttatlanságukat illetően, hiszen hőseink végig tökéletesen hideg, semleges nézőpontot képviselnek (ami a mai, valós médiaállapotokat tekintve szinte már utópisztikusnak is tűnik), hanem egy sokkal érdekesebb, szintén kínzóan fontos aspektusból. Nevezetesen, hogy vajon meddig mehet el egy tudósító a hivatása teljesítése közben, meddig teheti félre az emberi érzékenységét és a saját érzelmeit a hideg, tényszerű hírközvetítés érdekében, és hol kell, hogy felülkerekedjen benne az ember, aki megálljt parancsol neki. Ezt a dilemmát Lee és Jessie egymással ellentétes karakterfejlődésén keresztül vázolja fel a rendező-forgatókönyvíró:
Lee rideg, visszafogott, tárgyilagos és gyakorlatias profizmusa még a háborús edzettsége ellenére is megtörik egy ponton, amikor szakmai elhivatottságán felülkerekedik az érzékeny emberiessége, és teljesen összeomlik. Ezzel szemben az eleinte tapasztalatlan Jessie az életveszélyes, kegyetlen eseményekkel teli utazás elején még alig tudja feldolgozni a látottakat, nagyon sokszor egyszerűen kiborul, ahogyan bármelyikünk tenné, ha hirtelen ilyen szituációkba kerülnénk. Ám az átélt borzalmak megedzik, megkeményítik, és a film katartikus csúcspontján, egy már-már groteszk jelenetben végleg megszűnni látszik benne az érző ember, és győzedelmeskedik az érzéketlen fotóriporter, aki csak azért a bizonyos képért él és dolgozik, ami elhozza neki a szakmai elismerést.
És ha már a fotóknál tartunk: a filmet kiváló operatőri munka jellemzi, de még a szereplők által készített riportfotók is olyan magas minőséget képviselnek, hogy a valóságban World Press Photo-díjasok is lehetnének. A vizuális effektusok remekül sikerültek, élethűek, sehol nem “ugranak le” a filmvászonról, a végső harci jelenetek pedig a legjobb akciófilmek hasonló képsoraival vetekszenek. Itt kell megjegyeznem, hogy a hivatalos filmelőzetes nagyon félrevezető, mert egy pörgős akciófilmet ígér, és bár vannak ilyen részei a sztorinak, valójában inkább hasonlít egy dokumentumfilmhez, ahol bőséges tér jut a szereplők személyiségének és karakterfejlődésének bemutatására is. A feszes vágást jó arányérzékkel párosították olyan kiállásokkal, amikor a nézőnek lehetősége nyílik egy kicsit feldolgozni a látottakat. A filmzenét sokan kritizálták amiatt, hogy disszonáns módon festi alá az erőszakos összecsapásokat kifejezetten lágy, békés hangulatú számokkal, azonban szerintem ez a fajta szándékos kontraszt csak tovább erősíti azt az üzenetet, hogy amit látunk, az egy alapvetően értelmetlen, ostoba viselkedésből fakadó tragédia.
A főszerepeket alakító színészek hiteles, meggyőző módon játszanak, és a forgatókönyv szerinti karakteríveket is szépen viszik végig (engem különösen a Jessie-t megformáló Cailee Spaeny érzékeny, vérprofi játéka ragadott meg). Az apró mellékszerepben, egyetlen jelenet erejéig feltűnő Jesse Plemons nacionalista lázadójától pedig pont úgy rázott ki a hideg, mint amikor a Breaking Bad c. sorozatban Todd karakterében hűtötte meg az ereinkben a vért.
A Polgárháború egyszerre szolgálhat erőteljes figyelmeztetésként és egyfajta korlenyomatként is. Sajnos nem áll túl messze a mindennapjaink valóságától, és bár nem táplálok magamban olyan illúziót, hogy a politikai döntéshozók, hatalmi pozícióban lévő vezetők majd felismerik magukat ebben a tükörben, és a jövőben a társadalom szétszakítása helyett annak egyesítésén kezdenek el dolgozni, azért mégis fontos, hogy legalább segélykiáltásként szülessenek ilyen alkotások. Másrészt a film feldobja azt a (költői?) kérdést is, hogy vajon a sajtó és a média a fotóriportok, a videós beszámolók és élő közvetítések révén segíthet-e a társadalmi konfliktusok lehűtésében. Hogy egyáltalán szükség van-e arra, hogy a fejlett technika révén a hírműsorok nézőit minden nap elvigyék a frontvonalakra, vagy ez már átlépte az öncélúság határát, és csupán a zsurnalisztika szakmai kihívásainak teljesítése végett szükséges/fontos?
További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.
Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon
Polgárháború (Civil War)
angol-amerikai akció-dráma, 109 perc, 2024
PG: 18
rendező: Alex Garland
forgatókönyv: Alex Garland
zene: Geoff Barrow, Ben Salisbury
operatőr: Rob Hardy
vágó: Jake Roberts
főszereplők:
Kirsten Dunst
Wagner Moura
Cailee Spaeny
Stephen McKinley Henderson
Nick Offerman
Jefferson White
Nelson Lee
Evan Lai