Seaspiracy

Seaspiracy

Ali és Lucy Tabrizi 2021 márciusában a Netflixen debütált, rendkívül ellentmondásos kritikai fogadtatásban részesült oknyomozó dokumentumfilmje a tengerek élővilágának pusztulását hivatott felderíteni. A lakossági fogyasztásból származó műanyagszennyezéstől indul, de hangsúlyosan az ipari halászat ökológiai rombolóerejére fókuszál. Döbbenetes adatokkal, sokkoló képeivel vajon tud-e még olyat mutatni, amit Jacques Cousteau és David Attenborough munkásssága után nem ismernénk, és tényleg ennyire rossz a helyzet? Hol vetik el a sulykot, és mi az, amire nagyon is figyelnünk kellene? SPOILERES élménybeszámoló.

Cowspiracy és a What the Health dokumentumfilmek producere, Kip Anderson közreműködésével készült Seaspiracy rendezője, Ali Tabrizi elmondása szerint eredetileg a tengeri élővilág szépségeit szerette volna bemutatni, azonban lépten-nyomon a vízi ökosziosztémát pusztító jelenségekbe botlott, így elhatározta, hogy felgöngyölíti az okokat, amelyek miatt ilyen hatalmas ütemben pusztulnak a föld élővilágának 80%-át adó vizes élőhelyek. Filmjét többé-kevésbé hiteles alapadatokkal indítja, hogy alátámassza, miért olyan tragikus az, amit az óceánjainkkal teszünk, ugyanakkor sajnos néhány kifejezetten téves információt is tényként közöl, amivel azonnal heves ellenállást váltott ki a kritikusok körében.

Ahogyan arra a premier után egy tengerbiológus is rámutatott, már a film elején előfordulnak pontatlanságok: például hogy a fitoplanktonokat nem a nagy tengeri emlősök ürüléke, hanem komplexebb folyamatok révén előkerülő szerves anyagok táplálják. Az ugyanakkor vitathatatlan, és keveset hangoztatott tény, hogy ezek a fitoplanktonok évente négyszer annyi szén-dioxidot kötnek le, mint az amazonasi esőerdők, és az oxigénünk 85%-át állítják elő (ellentétben a gyakran a Föld tüdejeként aposztrofált esőerdőkkel). Később azt is megtudhatjuk, hogy a tengeri növények húszszor annyi szén-dioxidot kötnek meg, mint az esőerdők, és hogy a Föld teljes CO2-készletének 93%-át tárolják az óceánok. Mindez rámutat arra, hogy bár nagyon fontos az erdőségeink védelme a klímakatasztrófa megfékezése céljából, legalább ennyire fontos lenne odafigyelnünk a tengeri bioszféra pusztulásának megállítására is, hiszen ha a tengerek meghalnak, az a szárazföldi életet is ellehetetleníti.

A világ óceánjaiban jelenleg úszó, megközelítőleg 150 millió tonnányi műanyag szennyezést percenként egy teherautónyival növeljük. Ez önmagában is elég sokkoló, ugyanakkor Ali felvet egy kevésbé ismert, de annál meghökkentőbb adatot (amit a film kritikusai kétkedéssel fogadtak): a csendes-óceáni úszó hulladéksziget 46%-át halászhálók, és egyéb műanyag halászati eszközök teszik ki. Ezzel kontrasztba állítja a szívószálak 0.03%-os arányát, és kérdőre vonja a természedvédő szervezeteket, amiért nem emelnek szót a halászati eszközök sokkal hangsúlyosabb szerepéről. Ez ellen több intézmény is azonnal tiltakozott a bemutató után, bár kétségtelen, hogy a halászhálók okozta problémákat ebben a kontextusban ritkán említik.

A Japánban lévő Taidzsi településen kezdődik a forgatás rizikósabb része, hiszen itt a hatóság aktív közreműködésével, konkrét titkosszolgálati eszközökkel próbálják távol tartani az újságírók kameráit az illegális bálna- és delfinvadászattól. Kiderül, hogy a kihalás szélére sodródott tonhalakat sem legális módon fogják ki, és nem lepődünk meg azon sem, hogy az egyik legnagyobb tonhalfeldolgozó tulajdonosánál, a Mitsubishi-nél senki nem akart nyilatkozni a filmeseknek.

A film bemutatja a cápauszony-üzletet is, ami jelentős mértékben hozzájárult a tengerek csúcsragadozóinak a kihalás szélére sodródásához. A csúcsragadozók ritkulásával a tápláléklánc alsóbb rétegei is széteshetnek, sőt, akár a tengeri madarak (amelyek a ragadozók által a felszínre hajtott kisebb halakkal táplálkoznak) jövője is veszélybe kerülhet. Habár a fent említett tengerbiológus elmagyarázza, hogy a tápláléklánc sokkal összetettebb módon működik, azt ő sem vonja kétségbe, hogy a cápafélék eltűnése nagyon súlyos problémákat okoz. Hogy értsük a probléma valódi mértékét: óránként 11ezer és 30ezer között van az elpusztított cápák száma, ráadásul ennek a mennyiségnek közel 50%-a ún. járulékos fogás.

A világ tengerein dolgozó 4.600.000 (!) kereskedelmi halászhajó járulékos fogása kb. 40%, vagyis ennyi élőlényt fognak ki “véletlenül”, dobnak vissza a tengerbe, és ezeknek a többségére a biztos halál vár. A film kritikusai szerint ez egy eltúlzott arány, és a mellékfogások csökkentésében komoly eredményeket értünk el, de ezt viszonylag nehéz elképzelni a vonóhálós halászat esetén, ami nem csupán a járulékos fogással, de a tengerfenék felszántásával is óriási pusztítást végez.

A legnagyobb megdöbbenést talán pont azzal okozza a film, hogy leleplezi azokat a tanúsító intélzeteket (pl.: Earth Island Institute), amelyek elvileg ellenőrzik a halászatot és a végtermékeken védjegyükkel igazolják a “delfinbiztos” minősítést, vagyis hogy a halászat során egyetlen delfin sem pusztult el. Maga a cég képviselője ismeri be Ali kamerája előtt, hogy az ellenőrzési gyakorlatuk szükségszerűen nagyon laza, simán átverhetők, lefizethetők. És bár tartják magukat ahhoz, hogy ez a minősítés fontos, valójában szinte semmit nem jelent.

Az oknyomozás közben kiderül, hogy az egyik tengeri szennyezés elleni szervezet (Plastic Pollution Coalition) mögött ugyanaz a minősítő cég áll, mint amelyik nem tudja biztosítani a delfinmentességi tanúsítványa hitelességét, emiatt talán nem véletlen, hogy a természetvédő szervezet honlapján nem tesznek említést a halászat okozta tengerszennyezésről, és nem javasolják a kevesebb halfogyasztást sem.

Nem mehetünk el szó nélkül a film egyik leghibásabb állítása mellett, miszerint a korallzátonyok pusztulását a túlhalászás miatt megritkuló táplálékforrás okozza. Természetesen abban régóta tudományos konszenzus van, hogy a korallfehéredést a felmelegedő és elsavasodó tengervíz okozza, így ez az állítás nem véletlenül váltott ki széleskörű támadást tudományos körökben (és egyesek szemében hitelteleníti is a filmet).

A Seaspiracy utolsó harmada a fenntartható halászat kérdéskörét próbálja körüljárni. Itt néhány szakértői nyilatkozat után elhamarkodottan vonja le azt a következtetést, hogy a fenntartható halászatnak nincs egységes, tudományos definíciója, és hogy nem is megvalósítható. A tény ellenben az, hogy a fenntarthatóságnak létezik egzakt kritériumrendszere, és bár ma már elenyészően ritka az ilyesmi, még gyakorlati példa is van rá. Elegendő megnézni David Attenborough utóbbi 10 évben forgatott bármelyik, tengerekkel foglalkozó filmjét, láthatunk benne a teljes lehalászásból kiinduló, pozitív, fenntartható halászatba való konverziókat.
Az a 2006-os tanulmány, amit a Seaspiracy is idéz, miszerint a jelenlegi halászati ütemet tartva 2048-ra kipusztul az összes tengeri hal, már a szakértők szerint sem állja meg a helyét, tehát nem volt szerencsés ezt 2021-ben, a megfelelő kontextus nélkül behúzni.
Ettől függetlenül természetesen a nyugati világ által gyakorolt, ipari halászatra minden elmondható, csak a fenntarthatóság nem. Afrika nyugati partjainál még az illegális halászatok is nagy problémát okoznak, amelyek így a helyi lakosságtól veszik el a megélhetést (akik akár fenntartható módon is végezhetnék ezt a tevékenységet). De például az Európai Unió is támogatja az afrikai partokon való halászatot, sőt: világszerte 35 milliárd dolláros kormányzati támogatást kap ez az ágazat, miközben egy 30 milliárdos költségvetésű programmal elvileg megállítható lenne az éhezés.

A fenntarthatóság egyik megoldásaként terjedt el a tengeri haltenyésztés. Azonban a természetellenesen kis helyre összezsúfolt, saját mocskukban élő halak között nagyon gyakoriak a súlyos betegségek, és rendkívüli mértékben szennyezik a tengereket (minden egyes lazacfarm egy 10-12 ezer fős város hulladékmennyiségével szennyezi a vizeket). Ráadásul a tenyésztett halak etetéséhez a tengerekből kifogott halakból készítenek tápot, így végeredményben több vadon élő halat pusztítanak el, mint amennyit tenyésztenek. Egészen bizarr, de a tenyésztett lazacok húsa a vadon élőkével ellentétben szürke lenne, ezért a tápba kevert színezőanyaggal adják meg a halhús kívánatos színét.
A ráktenyésztéshez sok helyen ráadásul elképesztően durva rabszolgamunka is társul. A fogva tartott, ingyen dolgoztatott rabszolgákat gyakran verik, vagy akár meg is ölik, és ehhez a gyakorlathoz még a hatóságok is asszisztálnak – derül ki néhány szökött rabszolgával készült interjúból.

A film záróakkordjaként bemutatják, hogyan értelmezik a fenntartható halászatot a Feröer-szigeteken. Ebben a kis északi államban nagyon ritkák a Grindnek nevezett bálnavadászatok (van olyan év, hogy egyet sem tartanak), ugyanakkor egy-egy vadászat során a partra terelt bálnákat egy látszólag kaotikus, és meglehetősen brutális mészárlás során ölik le, válogatás nélkül. Az egyik bálnavadász azonban még Alit is elgondolkodtatja azzal a morális eszmefuttatással, miszerint minden állat élete egyenrangú, és ilyen módon ők sokkal kevesebb állatot ölnek le, hiszen egyetlen bálna húsa felér legalább kétezer csirkéével. A szabályozott keretekkel együtt ez már az egyébként közismerten vegán aktivista Alit is gondolkodóba ejti, bár a következtetést nem mondja ki, hanem a nézőre hagyja.

Végül egy egészen rövid betekintést kaphatunk a tengeri állatok fogyasztásának egészségügyi hatásairól. Bár a halfogyasztás egyedüli pozitívumaként az omega-zsírsavak fontosságát szokták kiemelni, arról alig hallani, hogy végső soron a halakba is az elfogyasztott algákból kerül be ez a tápanyag, tehát akár ki is hagyhatnánk a közvetítő szerepet betöltő halakat. A halfogyasztás ellen természetesen felhozható érv a a bioakkumuláció is, vagyis az alacsonyabb rendű élőlényektől a magasabbak felé haladó szennyeződés-felhalmozódás. Nem esik szó a filmben róla, de itt fontos lett volna kiemelni, hogy a vadon kifogott halak adott esetben idősebbek is lehetnek, és így a nehézfémek, és egyéb, nem kiürülő szennyeződések sokkal nagyobb koncentrációban halmozódnak fel bennük.

A Seaspiracy azzal a végkövetkeztetéssel zárul, hogy tengereink élővilágának megóvásához egyedül a tengeri állatok evésének csökkentésével, vagy akár teljes beszüntetésével juthatunk el. Bár a helyzet a valóságban ennél sokkal komplexebb, abban a film bírálói is egyetértenek, hogy ami most folyik az ipari halászatban, az fenntarthatatlan, és rendkívül káros. Ebből a szempontból tehát valóban hatalmas lépés lenne, ha drasztikusan csökkentenénk a halfogyasztásunkat, hiszen a kereslet-kínálaton alapuló piacot a fogyasztói szokások megváltozása igen komoly mértékben alakíthatja.

A film jó néhány pontatlanságot, és tudományosan megalapozatlan tévinformációt is tartalmaz, ráadásul aránytalanul keveset foglalkozik a lakossági fogyasztásból származó, egyszer használatos műanyagok szerepével (mondhatni, alig kerül szóba). Ugyanakkor egyértelműen sok olyan tényt mutat be, amelyek mögött valós kereskedelmi és hatalmi érdekek húzódnak meg – ha nem így lenne, nem kellett volna sok helyen titokban forgatniuk, menekülniük, vagy nem utasították volna el az interjút pont abban a pillanatban, amikor rátértek a kínos kérdésekre.
Azzal, hogy vitát gerjeszt, illetve felhívja a figyelmet az óceánjainkat érintő rengeteg ellentmondásos tevékenységre, mégis hasznos lehet a bolygónk élete szempontjából rendkívül kritikus tengeri bioszféra megóvásában. Fogadjuk kritikával, olvassunk utána, beszélgessünk róla, mert az elfogultsága és hibái ellenére nagyon is valós problémákat tárgyal, amelyeket mi, fogyasztók is segíthetünk megoldani.

Akár az egyszer használatos műanyagokat, akár a halételeket, akár a delfin/fóka/bálna bemutatókat zárjuk ki az életünkből, tevőlegesen hozzájárulhatunk annak a tragédiának a megfékezéséhez, ami a szemünk előtt (vagy sokszor szigorú titokban) zajlik.


Seaspiracy
amerikai dokumentumfilm, 89 perc, 2021
PG: N/A

rendező: Ali Tabrizi
forgatókönyv: Ali Tabrizi
producer: Kip Anderson
zene: Benjamin Sturley
operatőr: Ali Tabrizi, Lucy Tabrizi
vágó: Ali Tabrizi, Lucy Tabrizi

főszereplők:
Ali Tabrizi
Lucy Tabrizi

Kommentek

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük