Mi történik akkor, ha egy rakás nyolcadikos gyerek elhatározza, hogy bebizonyítja: az életnek igenis van értelme? Janne Teller nagy botrányt kavart, majd komoly kritikai elismerést kiváltó regényének filmes adaptációjában egy játékos kísérlet vérfagyasztó, kegyetlen pszichodrámába csap át, amelynek végén a felnőttkor felé igyekvő kiskamaszok többet tudnak meg önmagukról és az élet értelméről, mint azt valaha is remélték. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Az első alkalom, amikor egy ember elkezd az élet értelmén gondolkodni, valószínűleg az általános iskola utáni pályaválasztás időszaka lehet. Igaz, hogy egy 14 éves gyereknek legtöbbször vagy fogalma sincs arról, mit szeretne csinálni felnőttként, vagy romantikus elképzelései vannak a jövőjét illetően, de mindenképpen ez az a kor, amikor először szembesül azzal a kérdéssel, hogy mit szeretne kezdeni az életével. Ebben a bizonyos első pillanatban, egy dán kisváros általános iskolájának nyolcadik osztályában kezdődik a Semmi. Janne Teller a film forgatókönyvét adó, azonos című kisregényét a megjelenésekor betiltották, majd miután óriási világirodalmi elismerést kapott, később beemelték a kötelező olvasmányok közé is. Sokan egyenesen William Golding világhírű regényéhez, A Legyek Urához hasonlítják, talán nem véletlenül, és semmiképpen sem érdemtelenül.

Alig kezdődik el az iskola nyolcadik évfolyama, amikor Pierre-Anthon (Harald Kaiser Hermann) kijelenti, hogy “Semminek nincs értelme. És ha semminek nincs értelme, semmit sem érdemes csinálni”, majd kiviharzik az osztályból, felmászik a kertjük végében álló fára, és nem hajlandó onnan lejönni többé. Az osztálytársai először logikus érveléssel próbálják a fiút jobb belátásra bírni, de a srácnak látszólag megdönthetetlen filozófiai érvei vannak arra, hogy az egész életnek semmi értelme nincs. Maró cinizmussal és kíméletlen őszinteséggel töri le egyesével az összes osztálytársa minden álmát és motivációját a maga sajátos, eléggé sarkított, de látszólag kikezdhetetlen érvrendszerével. Nincs az életnek olyan aspektusa, amelyre ne lenne megsemmisítő magyarázata, és ezek között némelyik bizony nagyon is érvényes, legalábbis erősen elgondolkodtató társadalomkritikát is tartalmaz.

Mivel a szóbeli meggyőzésben alulmaradtak, és kődobálással sem sikerült Pierre-Anthont leerőszakolniuk a fáról, osztálytársai úgy döntenek, hogy egy halomba gyűjtik a számukra fontos dolgokat, ezzel bizonyítván be, hogy igenis van értelme az életnek. Egy távoli, elhagyatott pajtában kezdik gyűjteni a számukra fontosnak tűnő tárgyakat, ám hamar rájönnek, hogy ezek egyike sem elég meggyőző, ezért új szabályt találnak ki: Miután a divattervezőnek készülő Agnes (Vivelill Søgaard Holm) kénytelen-kelletlen feláldozza a legkedvesebb szandálját, rámutat egy osztálytársára, és megmondja neki, mit kell beszolgáltatnia a kupacba. A beszolgáltatás után az osztálytársa egy újabb gyereket nevez meg, és követel tőle egy olyan dolgot, ami szerinte nagyon fontos lehet a másik számára, és a sor így megy végig az egész osztályon.

Ami eleinte gyerekes játéknak indult, ezen a ponton gellert kap, mert amikor már nem önkéntes a lemondás, a gyerekek sokkal szabadabban és kíméletlenebbül hoznak döntést a társaik helyett. A személyes tárgyakat olyan dolgok kezdik felváltani, amelyek nem csupán fontosak, és valóban az élet értelmét is igazolják, de egyszersmind elválaszthatatlanok is az adott személy identitásától, sőt: egy idő után már a testétől is. A “játékot” összetartó erő egyre inkább az egymáshoz való alá/fölérendeltségi viszonyokból, személyes előítéletekből és sértettségekből kezd táplálkozni, és pontosan úgy veszítik el a racionalitáshoz való viszonyukat és lépik át a morális határokat, ahogyan A Legyek Ura gyerekei tették a lakatlan szigeten. A fékevesztett ámokfutást végül a rendőrség állítja meg, és ekkor úgy tűnik, a kegyetlen játék nem nyerte el végső célját, hiszen Pierre-Anthon még mindig a fa tetején él, és nem hiszi el, hogy valóban fontos dolgokat gyűjtöttek össze a társai.

A történet végén azonban egy újabb, az eddigieknél is kegyetlenebb fordulat következik be, amely örökre megváltoztatja mindannyiuk véleményét az élet értelméről. Rájönnek, hogy miközben kétségtelenül elértek egy bizonyos sikert, ezzel a sikerrel pontosan az eredeti céljukat rombolták le, és kontraproduktív módon a saját identitásukat jelentő legfontosabb dolgok értelmét üresítették ki. Hogy mi volt ez a fordulat, és mi lett a fára költözött Pierre-Anthon filozófiájának a sorsa, azt a spoilermentesség jegyében itt nem írhatom le, de annyit elárulhatok, hogy nem úgy jön ki az ember a moziból, hogy ennek “semmi” értelme sem volt…

Mint minden irodalmi mű filmes adaptációjánál, ennél a thrillerbe hajló felnövéstörténetnél sem lehet elmenni szó nélkül a feldolgozás minősége mellett. Teller alig 180 oldalas kisregénye lassan, már-már unalmasan indul, de a közepe felé olyan mennyiségű feszültséggel telik meg, hogy képtelenség letenni. Habár a játékidőbe bőven belefért volna, a filmben kihagytak néhány fontos momentumot, és átírtak egy-két szereplői viszonyt (például a sztorit végigmesélő Agnes a filmben egy teljesen másik lányhoz kerül lelkileg közelebb, mint a könyvben), de ezek nem csorbították a történet fő mondanivalóját. A feszültségfokozást parádésan adaptálták a rendelkezésre álló filmes eszközökkel, és a gyerekek alakítása is közepesen erősnek mondható. Kicsit hiányoltam a befejezés kifejtését, mert a regény utolsó egyharmadát kitevő szakasz a filmben jelentősen sűrítve jelenik meg, így egy felületes nézőben kevésbé egyértelműen csapódhat le a pontos mondanivaló, de még ezzel együtt is erős, jól kivitelezett, maradandó élményt nyújtó és elgondolkodtató filmről van szó, ami méltó lehet az irodalmi alap nagyszerűségéhez.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Twitter

Semmi (Intet)
dán filmdráma, 87 perc, 2022
PG: 16

rendező: Trine Piil Christensen, Seamus McNally
forgatókönyv: Janne Teller regénye alapján Trine Piil Christensen
zene: N/A
operatőr: Bo Bilstrup
vágó: Allan Funch Petersen, Morten Giese

főszereplők:
Vivelill Søgaard Holm
Maya Louise Skipper Gonzalez
Harald Kaiser Hermann
Peter Gantzler
Sigurd Philip Dalgas
Ellen Østerlund Fensbo
Andrea Halskov-Jensen
Theodor Philip MacDonald
Bobby Antonio Hancke Rosado
Clara Dragsted Hansen
Elias Amati Aagesen
Arien Alexander Takiar
Frederic André Linde-Fleron
Marie Lundt Asholt