Egy idős veterán katona és egy nyolcéves kisfiú valószerűtlennek tűnő barátsága egy könnyed, fordulatoktól mentes, mégis megindítóan szép filmdrámában, Brian Dennehy élete utolsó nagyjátékfilmes főszerepével. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Kathy (Hong Chau), a kisfiát, Cody-t (Lucas Jaye) egyedül nevelő anya a nemrég elhunyt nővére házához tart, hogy kitakarítsák, és eladásra felkészítsék a megüresedett ingatlant. Kathy régóta nem tartotta a kapcsolatot nővérével, így az elhanyagolt, és mindenféle használati és dísztárgyakkal túlzsúfolt ház meglepetésként éri őt. Cody egy félénk, introvertált, és túlérzékeny fiú, aki otthon sem tudott igazán feloldódni a társai között, az új közegben pedig még idegenebbnek érzi magát, így amikor csak lehet, a táblagépén lévő játékokba menekül a környezete elől.

Egy váratlan esemény folytán Cody megismerkedik a szomszédban magányosan élő, idős, özvegy veteránnal, Dellel (Brian Dennehy), akiről a barátságtalan, távolságtartó külseje ellenére kiderül, hogy egy türelmes, kedves ember. A visszahúzódó fiú és a koreai háborúban szolgált katona között gyorsan kialakul az elsőre valószerűtlennek tűnő barátság. A harsány, erőszakos világtól irtózó, érzékeny fiú, és a felesége elvesztése miatti mély csendben élő, idős ember közötti összhang érthetőbbé, és logikusabbá válik, amint a két ember sokrétű karaktere a lassú, szinte eseménytelen történetfolyam során felfedi magát. A fiú elkezd egyre bátrabban és felszabadultabban kapcsolatba lépni a többi gyerekkel, Del pedig könnyíthet a lelkén, amikor az óvatosan kérdezgető Cody-nak megnyílva a kisgyerek számára is érthető módon mesél a háborúról, és fiatalkoráról.

Mindeközben Kathy is érdekes változáson megy keresztül: a padlótól a mennyezetig túlzsúfolt házban helyiségről helyiségre járva ébred rá, mennyire nem ismerte saját testvérét. A napokig, hetekig tartó lomtalanítás során egyre közelebb kerül a már nem is létező testvéréhez, ami eleinte sokkolja, de közben segíti is őt a félresiklott testvéri kapcsolat gyászának feldolgozásában. Hong Chau szinte dokumentarista hitelességgel formálja meg az esendő, mégis két lábbal a földön élő nőt, aki egyszerre szerető és gondoskodó anya, magányos nő, és a testvéri gyászra fokozatosan ráébredő húg.

A film drámai fordulatok és teátrális jelenetek nélkül, lassan és fokozatosan bontja ki az egyes szereplők karaktereinek rétegeit. Hétköznapi emberek hétköznapi, apró küzdelmeibe von be minket finoman, hatásvadászat és klisék nélkül, művészi igényességű képekkel, és a háttérben diszkréten meghúzódó, mégis gyönyörű zenével. A főszereplők, beleértve a Cody-t alakító gyerekszínészt is, olyan elképesztő természetességgel játszanak, hogy a néző úgy érzi: akár a saját szomszédai is lehetnének. Semmi filmszerű erőltetettség, sablonosság, vagy lekerekítés nincs a történetfolyamban. Brian Dennehy, aki sajnos már nincs közöttünk, utolsó nagyjátékfilmes főszerepével méltó módon tette föl a színészmestersége i betűjére a pontot. Visszafogottan, finom hitelességgel, és nagyon szerethető módon teszi le elénk egy sokat látott ember életének esszenciáját.

A Találkozások egy kisfiú szemszögéből mesél nekünk érzékenyen és közhelymentesen az emberi kapcsolatok fontosságáról, és arról, hogy a hétköznapjaink az igazi ünnepeink. Nem dramatizál túl semmit, de megérinti az ember lelkét, és bár bőven vannak szomorú aspektusai is, mégsem húz le, hanem épp ellenkezőleg: felemel. Tele van szeretettel és a legjobb értelemben vett egyszerűséggel, kerülve minden harsányságot, ugyanakkor nem csap át üres hurráoptimizmusba sem, nem operál olcsó hepiendes lezárással. Egy jóleső, igazi vasárnap délutáni mozi, ami olyan mint egy pohár finom bor az őszi naplementében.

Találkozások (Driveways)
amerikai filmdráma, 83 perc, 2019
PG: 12

rendező: Andrew Ahn
forgatókönyv: Hannah Bos, Paul Thureen
zene: Jay Wadley
operatőr: Ki Jin Kim
vágó: Katie Mcquerrey

főszereplők:
Brian Dennehy
Lucas Jaye
Hong Chau
Samantha Jones
Christine Ebersole
Jerry Adler