TÁR

TÁR

Felmenthető-e egy korszakalkotó művész az emberi gyarlóságai alól, ha azok tönkreteszik a környezetét? Meddig mehet el valaki a kiközösítés veszélye nélkül pusztán arra alapozva, hogy a művészetével felülmúlta az elődeit? Van-e menekülőút a cancel culture elől? Kultgyanús, letaglózóan grandiózus zenés filmdráma egy kitalált művészről, Cate Blanchett szavakkal leírhatatlan, zseniális játékával. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Todd Field 16 évnyi kihagyás után leforgatott, harmadik nagyjátékfilmje olyan hatalmas, hogy szerintem nem túlzás azt állítani, hogy filmtörténeti mérföldkővé fog válni. Olyan hitelesen és realisztikusan mutatja be egy a pályája csúcsán lévő művész összeomlását, hogy a gyanútlan néző a vége főcím után elkezdi keresgélni a neten a címszereplőt. Pedig Lydia Tár egy kitalált karakter, akinek megformálásáért Cate Blanchett már megkapta a Velencei Filmfesztivál legjobb női főszereplőnek járó Volpi Kupáját, és szemernyi kétsége sem lehet senkinek afelől, hogy nincs olyan filmművészeti díj, amit ne nyerhetne el ezért az alakításért.

Cate Blanchett a TÁR c. filmben

Lydia Tár (Cate Blanchett) tehát egy kitalált, világszerte ismert és elismert, kortárs amerikai karmester és zeneszerző, akinek maga Leonard Bernstein volt a mestere. A film elején a The New Yorker újságírója, Adam Gopnik (aki önmagát alakítja) mutatja be nekünk a maestrót, hosszasan sorolva mindazokat az elismeréseket és érdemeket, amelyeket Lydia a karrierje során begyűjtött. A művésznő éppen egy nagyszabású munkája grandiózus befejezésén dolgozik: A Berlini Filharmonikus Zenekar első női vezető karmestereként Mahler Ötödik Szimfóniájának élő koncertfelvételével fogja befejezni a kilenc részes lemezsorozatát (ezzel ő lesz az első karmester, aki a nagy Mahler-szimfóniasorozat összes részét dirigálta), miközben önéletrajzi könyve is a publikálás előtti befejező simításokat kapja.

Cate Blanchett a TÁR c. filmben

A zenei világ által nagyra becsült Tár a berlini zenekara első hegedűsével, Sharonnal (Nina Hoss) él párkapcsolatban, akivel van egy kisiskolás korú örökbefogadott lányuk, Petra (Mila Bogojevic). Hiába a látszólag boldog és kiteljesedett párkapcsolat, a meglehetős anyagi jólét, és a nemzetközi szakmai elismertség, Lydia súlyos problémákkal küzd. Teljes környezetét, a szakmai és magánéletének minden aspektusát egyfajta hatalmi pozícióból, hatalmi eszközökkel, a manipuláció teljes tárházával kezeli. Önző, manipulatív viselkedése alól az egyedüli kivételt a lánya jelenti, akit önzetlen és védelmező szeretettel vesz körül. Ugyanakkor itt is kiütközik a mindent erőből kezelő attitűdje, mert amikor kiderül, hogy Petrát zaklatja az egyik iskolatársa, Lydia a lánya apjaként bemutatkozva olyan határozott módon parancsolja rendre a zaklató osztálytársnőt, hogy attól még a felnőtt néző ereiben is megfagy a vér.

Cate Blanchett a TÁR c. filmben

A nárcisztikus személyiségzavar ugyan lényeges jellemzője a főszereplőnek, de a film nagyszerűsége és felülmúlhatatlansága épp abban rejlik, hogy ennél sokkal összetettebb, rétegzettebb karaktert mutat be. Lydia Tár ugyanis rendkívül érzékeny, kifinomult és intelligens személy, aki képes a saját személyiségén felülemelkedve egy magasabb nézőpontból tekinteni a világot meghatározó filozófiai kérdésekre. Ezt leghatározottabban abban a jelenetben érthetjük meg, amikor a film első felében a Juilliard School vendég előadójaként arról vitatkozik az egyik hallgatóval, hogy nem feltétlenül vezet jóra, ha egy művészt a magánélete, emberi értékei alapján minősítünk. Ez egyébként a film egyik központi kérdése is, hiszen ahogy haladunk előre a több mint két és fél órás filmben, úgy kezd kicsúszni a főhős kezéből a kontroll, amely egész addigi életének hajtóereje és alapja volt, és úgy kristályosodik ki a néző előtt a karakterének egy rendkívül sötét, félelmetes oldala.

Noémie Merlant a TÁR c. filmben

Lydia Tár múltjában ugyanis volt egy olyan esemény, amelyet eleinte csak homályos utalásokkal, majd egyre közvetlenebb információdarabokkal vezet föl a rendező, ezáltal felfedve a karmester személyiségének egy újabb részletét. Az önös érdekből alkalmazott hatalmi visszaélés anélkül húzza be a narratívába a #MeToo mozgalmat, hogy azt fölöslegesen a középpontba állítaná. Hiszen a főszereplő személyiségének komplexitása sokkal mélyebb annál, mintsem hogy elintézhető lenne ezzel az egy jelenséggel. A múltból kísértő, sötét epizód vegyül Lydia jelenlegi önző és kontrollmániás hivatásbeli viselkedésével. Észre sem veszi, hogy az aprónak tűnő és természetesen előadott kis manipulatív húzásai hogyan fordítják ellene a hozzá legközelebb álló embereket is, míg a végén légüres térben találva magát elkerülhetetlenül lecsap rá a kiközösítés (cancel culture). De vajon mit tesz egy hatalmi mámorából kiszakadni képtelen, nárcisztikus személyiségű ember, aki egyben a világ egyik legelismertebb és legnagyszerűbb művésze is, ha a nyugati kultúra eltörléssel fenyegeti? A sokféle forgatókönyv egyik legjellemzőbbikét választotta a rendező ennek a vérfagyasztó, intenzív, mégis kifinomult drámának a lezárására.

Sophie Kauer a TÁR c. filmben

A hosszú játékidő ellenére a TÁR egy olyan film, amit többször is érdemes megnézni. Egyrészt azért, hogy minden egyes, gondosan felrakott részletet észrevegyünk (mert itt nincs egyetlen fölösleges díszlet, vagy félmondat sem). Másrészt Cate Blanchett mesterien kifinomult, sokrétű játékát nem elég egyszer látni. Harmadrészt a filmes eszköztár egészen magas művészi színvonala is az újranézést követeli: A pontosan és lélegzetelállító szépséggel megkomponált képek sorozata, a természetes zajok kreatív felhasználása a feszültségfokozásra és a narratíva pontosítására, és a vágás drámaisága összességében úgy áll össze egy egésszé, ahogyan egy grandiózus szimfónia egyes darabjai. Nem kell komoly ismerettel rendelkeznie senkinek a klasszikus zene világáról ahhoz, hogy észrevegye: a film egyes jeleneteinek hangi és képi felépítése mennyire hasonlít egy hosszabb zenemű egyes jeleneteinek egymásra épülésére.

Sophie Kauer és Cate Blanchett a TÁR c. filmben

TÁR formavilága és mondanivalója egyaránt olyan magas színvonalú, amelyek határozottan kiemelik ezt a filmet a nagy tömegből. Emiatt természetesen nem alkalmas átlagos szórakoztatási célra. Azoknak javasolt, akik egy kicsit is vonzódnak a klasszikus zenéhez (nem kell zenerajongónak vagy műértőnek lenni hozzá, de azért egy kis vonzódás nem árt), és akiket érdekelnek az olyan komplex társadalomfilozófiai kérdések, mint a művészi értékek és az emberi jellemzők szétválaszthatósága, vagy a hatalmi játszmák önmegsemmisítő végzete. És persze azoknak, akik mindezt nem egy unalmas közhelyparádéval, hanem egy briliáns módon megvalósított, letaglózó erejű színészi játékkal bemutatott, valódi filmtörténeti remekművel szeretnék átélni. Nálam határozottan többször nézős, 10/10-es mozi marad.


További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
Twitter

TÁR
amerikai zenés filmdráma, 158 perc, 2022
PG: 16

rendező: Todd Field
forgatókönyv: Todd Field
zene: Hildur Guðnadóttir
operatőr: Florian Hoffmeister
vágó: Monika Willi

főszereplők:
Cate Blanchett
Nina Hoss
Noémie Merlant
Sophie Kauer
Mila Bogojevic
Adam Gopnik
Mark Strong
Julian Glover
Allan Corduner