Az Oscar-díjas Alan Ball keserédes családi története a hetvenes évekből arról, hogy még ha fájdalmakkal is jár, akkor is érdemes vállalni önmagunkat, mert a szövetségeseink gyakran azok között vannak, akiket ellenségeinknek tartunk. Különleges lelki road movie, ami most kivételesen nem elsősorban a többségi társadalomhoz, hanem a kisebbségben lévő, kirekesztést átélő emberekhez szól bátorítóan, inspirálóan. SPOILERES élménybeszámoló.

A hetvenes évek elején, egy poros, dél-karolinai kisvárosban játszódó történet főszereplője Frank (Paul Bettany), aki fiatal korában elhidegült a családjától, mert édesapja (a kornak, és a konzervatív déli gondolkodásmódnak megfelelve) elutasítással és erős bűntudatkeltéssel kezelte, amikor felfedezte, hogy fia meleg. Frank a homoszexualitását kamaszkorától kezdve titkolta is az egész családja elől, de mivel ebben a klímában nem tudott szabadon élni, idejekorán New York-ba költözött, ahol most egyetemi tanárként dolgozik, és az arab származású Wally-val (Peter Macdissi) él párkapcsolatban.

Frank-et ritka családlátogatásai során egyedül Beth (Sophia Lillis), az unokahúga veszi emberszámba, aki szabad gondolkodásával, és fiatalos világlátásával szintén kilóg a bigott családi miliőből. Nagybátyja, aki egyébként egy szellemes, művelt, szórakoztató ember, arra inspirálja Beth-et, hogy tanulmányait a helyi, gyenge intézmények helyett egy jobb new york-i egyetemen folytassa, így fonódik össze Frank és Beth története. Beth, aki csak New Yorkban szembesül azzal, hogy nagybátyja meleg, nyitottan és érdeklődően fogadja Frank másságát, ráadásul gyorsan belopja magát Wally szívébe is, és amikor Frank értesül édesapja hirtelen haláláról, hármasban utaznak haza a szülői házba a temetésre.

Frank, mivel apja ellenséges fellépése óta tabuként kezeli, és szigorú titokban tartja szexuális identitását, folyamatosan őrlődik attól tartva, hogy a családja az apjához hasonlóan kirekesztően fog vele viselkedni, ha kiderül a mássága. Elfojtott félelmeit csak erősítik egy, a kamaszkorában, a mássága miatt átélt trauma vissza-visszatérő emlékképei, így képtelen elfogadni Wally támogató jelenlétét, és átmenetileg az alkoholhoz menekül, hogy átvészelje a halotti tort, ami az apja iránt érzett, elfojtott gyűlöletbe oltott kiábrándult szomorúságát minden eddiginél jobban felerősíti.

A drámai csúcspontot az hozza el, amikor a temetés napján a teljes család előtt szembesül apja tehetetlen keserűségének gonoszságba torkolló örökségével: a lehető legmegalázóbb körülmények között nyilvánosságra kerül a mássága. Frank első reakciója a menekülés, de Wally kitartó támogatása elég erőt ad neki, Beth számonkérő szembesítése pedig kellőképpen felnyitja a szemét ahhoz, hogy visszatérjen a családjához, ahol nem kis meglepetésére kiderül, hogy félelmei javarészt teljesen alaptalanok voltak.

Az Uncle Frank nem kifejezetten a másság elfogadásáról szól, inkább egyfajta lelki felnövéstörténet. Bár sztereotipikus karakterekből és helyzetekből építkezik (bigott, vallásos alapon elutasító apa, mindenre nyitott, elfogadó unokahúg, a poros déli kisváros és a szabadelvű New York kontrasztja), mégsem válik tanmesévé, vagy LMBTQ-kiáltvánnyá. Paul Bettany rendkívüli alázattal és elképesztő átéléssel megformált, komplex figurája nem csak a homoszexualitást, de bármilyen egyéb különbözőséget magába fojtó, fiatalkori traumákból táplálkozó félelmet, és annak feloldási lehetőségét vetíti elénk. A máskor központi figurákat játszó Sophia Lillis (AZ, Juliska és Jancsi, Ez így nem oké) támogató szerepkörben is bizonyítja tehetségét: intelligens, szemlélődő, visszafogott jelenléte üde színfoltot jelent a vaskalapos, bárdolatlan humorú család visszahúzó közegében.

A film pozitív, elsőre talán idealizáltnak ható lezárása után furcsának, és a valóságtól elrugaszkodottnak tűnhet, hogy ennyi megértő szövetséges rejtőzhet a kirekesztő ellenségnek képzelt, maradi gondolkodású családtagok között. A teljes képet mégis árnyalja, hogy láthatunk a másságot a legjobb szándékaik ellenére elfogadni képteleneket is, akik mégsem gyűlölik az embert, és az is kiderül, hogy senkinek nem könnyű elfogadni az elsőre szokatlan helyzetet, de a maguk módján a legtöbben mégis törekednek erre.

A tragikus elemekben és helyzetkomikumokban egyaránt bővelkedő, megrázó sorstörténetet arra az egyértelmű üzenetre futtatják ki, hogy érdemes felvállalnunk azt, amik vagyunk, mert ha nem is mindenki képes elfogadni, mégis lesznek támogatóink – sokszor azok között is, akikről ezt félelmünkben nem is hittük volna. Így Alan Ball (aki fiatal korában maga is átélt a Frank-éhez hasonló traumát) amellett, hogy a kirekesztés tragikus következményeit is felvázolja, elsősorban nem hozzánk, a többségben lévőkhöz szól, hanem azokhoz, akiket eltaszítottak. Bátorságra, önmaguk felvállalására, és az emberi jószándékba vetett hitre inspirál.

Uncle Frank
amerikai filmdráma, 95 perc, 2020
PG: 17

rendező: Alan Ball
forgatókönyv: Alan Ball
zene: Nathan Barr
operatőr: Khalid Mohtaseb
vágó: Jonathan Alberts

főszereplők:
Paul Bettany
Sophia Lillis
Peter Macdissi
Steve Zahn
Judy Greer
Margo Martindale
Stephen Root