A Dark alkotóinak új sorozata a 19. század végén, a végtelen tenger közepén hánykolódó, hatalmas utasszállító hajó fedélzetén megkérdőjelezi a valóságról alkotott képünket, és a nézői befogadóképesség határait feszegetve rángat végig minket olyan dimenziókon, amelyekről az utolsó pillanatig nem tudhatjuk, hogy mit jelentenek. A szürreális utazás végén több kérdés marad nyitva, mint amennyit sikerül bezárni, így a következő évad alapjait is lefekteti. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

A Dark (Sötétség) c. 3 évados német sorozat rajongójaként nagyon örültem, amikor kiderült, hogy az alkotók új agymenéssel fogják kényeztetni a bonyolult, nem evilági gondolkodást igénylő sorozatok kedvelőit. Az 1899 első évada nem is fukarkodik a nézői befogadóképesség határainak feszegetésével – az első 2-3 epizód után folyamatosan egy kérdés jár az ember fejében:
Mégis mi ez az egész, amit nézek?

Pedig a kiindulási pontot akár hétköznapinak is lehetne nevezni: A 19. század utolsó évének őszén a Kerberos nevű, hatalmas, Titanic-jellegű óceánjáró hajó tart Londonból New York-ba, fedélzetén több száz, különböző nemzetiségű és társadalmi osztályú utassal. Az már az első részben egyértelművé válik, hogy az utasok többsége nem szórakozásból fizetett be a 4-5 naposnak ígérkező hajóútra. Valamennyiüknek van egy titka, ami arra utal, hogy valami elől menekülnek. Hogy ki mi elől, és hova, az az epizódról-epizódra nagyon lassan kibontakozó egyéni háttérsztorikból derül majd ki.

A feszültség azonban már az első perctől kezdve tapintható, mert kiderül, hogy a navigátorok morzejeleket fogtak a Kerberost is üzemeltető hajótársaság négy hónapja eltűnt másik óceánjárója, a Prometheus fedélzetéről. Habár az üzenet nem tartalmaz segélykérést, Eyk kapitány (A Dark-ból ismert Andreas Pietschmann) úgy dönt, hogy egy kerülőt iktatva az eredeti útitervbe, megközelíti az eltűntnek hitt hajót, hogy szükség esetén segíthessen a fedélzetén életben maradtaknak. Az utasok finoman szólva sem örülnek a váratlan kitérőnek, de ami a Prometheus felfedezése után történik, arra a legdurvább álmaikban sem mertek volna gondolni. Olyan eseményeknek lesznek szemtanúi és átélői, amelyek megkérdőjelezik a világról, és benne az önmagukról alkotott képüket. A spoilermentesség megtartása érdekében a tényleges történésekről többet nem tudok írni, de megpróbálom körvonalazni, mire számíthatsz, ha belecsapsz ebbe a sorozatba.

Először is, már az első részben nagyon furcsa dolgok történnek, amelyeknek a megértésében nem fog segíteni, hogy a vezérfonalat adó főszereplőként kiemelt Maura Franklin (Emily Beecham) egyfajta megbízhatatlan narrátorként kalauzol (vagy inkább visz be az erdőbe) minket. Ahogy említettem, minden utas menekül valami múltbeli trauma elől, de a hajón elszabaduló, egyre nyugtalanítóbb és szürreálisabb történések után legszívesebben már magáról a hajóról is menekülnének. A nagyon lassan kibontakozó, párhuzamos történetszálak nyomasztó hangulatát csak fokozza az a klausztrofóbia, amit az egyébként hatalmas, de mégis korlátozott terekkel rendelkező óceánjáró kelt, így egy ponton túl már a néző is szeretne menekülni – a hajóról, és a rejtélyek okozta sötétségéből. Minél több karakter egyéni históriájába kapunk betekintést, annál kétségbeesettebben kezdünk keresgélni fogódzókat, amiknek a segítségével megérthetnénk az összefüggéseket.

A Dark-on szocializálódott, rutinos néző azonnal észre is vesz jó néhány elejtett utalást, amelyek közül nyilvánvalóan a főcímben is megjelenő, csúcsára állított háromszög motívum bír a legnagyobb jelentőséggel. Ez a jelkép a legapróbb részletekben köszön vissza – a kabinajtók számozásától kezdve a padlószőnyegek mintázatán át az egyik női szereplő fülbevalójáig. Persze a misztikus (vagy inkább mitikus) entitás, ami a szimbólum mögött rejtőzik, teljes egészében még az utolsó epizódban sem lepleződik le, ezért (is) várjuk nagy reményekkel a következő évado(ka)t.

A furcsa hangulatot fokozza, hogy a hajón megforduló sokféle nemzetiségű ember (angol, német, dán, francia, spanyol, kínai) mind a saját nyelvén szólal meg, és bár senki nem érti a másik nyelvét, különös módon mégis egészen hosszú monológokban beszélgetnek egymással, ami a nyelvi korlátok ellenére időnként meglepően hatékonynak tűnik. Ez persze csak a feliratozásból derül ki, így már csak ezért is erősen javasolt a szinkronizált helyett a feliratos változatot választani – a teljes filmélmény csak így érhető el.

Egyébként a casting ezúttal is pontos és kiváló: a különféle társadalmi osztályokba tartozó utasokat megformáló színészek tökéletes választásnak bizonyultak. Volt persze, ahol biztosra mentek, hiszen a Dark középkorú Jonasaként megismert, itt pedig hajóskapitányt alakító Andreas Pietschmann most is hozza a tőle megszokott magas színvonalat: színészi sokoldalúságát maximálisan latba vetve alakítja rendkívül hitelesen a karaktere komplex, nagyon sokrétegű személyiségét.

A történet eddig megismerhető részletei alapján a keretrendszer sok elemében erős hasonlóságot mutat az Eredet c. film alapötletével, de nyilvánvalóan merít egy kicsit a Mátrixból is. Ugyanakkor a Darkhoz hasonlóan a sci-fi elemek csupán eszközök a mélyebb, pszichológiai, szociológiai és időnként filozófiai kérdések kifejtésére. Legalábbis azok alapján, amit az első évad végéig megismerhetünk, ugyanis a történet olyan gigantikus csavarral súlyosbított cliffhangerrel zárul, hogy miután magunkhoz tértünk, azonnal néznénk is a folytatást.

És ha már itt tartunk: Nagyon ügyes húzás volt az alkotóktól, hogy minden egyes epizódot egy érdekes meglepetéssel zártak le, aminek a hatását még azzal is fokozták, hogy az utolsó jeleneteket egy-egy jól ismert zenei nagyágyú számával ütötték fel a Deep Purple-től Jimi Hendrix-en át David Bowie-ig bezárólag. Leírva nem jelent semmit, de amikor elmerülsz az eseményekben, ezek a lezárások olyan hatásosak tudnak lenni, hogy a cliffhanger ellenére sem akarsz azonnal átugrani a következő részre.

Az 1899 a filmes eszközök terén sem szerénykedhet: A vizuális megjelenítés a szinte folyamatosan félhomályos és sötét környezet ellenére (ami egyébként szépen metaforizálja a történet rejtélyessége miatti homályt és sötétséget) lenyűgözően szemet gyönyörködtető. Ben Frost már a Darknál is kiválóan alkotta meg a történethez tökéletesen illeszkedő eredeti filmzenét – ez az 1899 esetében sincs másképp: a bizarr eseményeket szinte folyamatosan kísérő háttérzenét gyakran tarkítják szürreális hangeffektek, érdekes, meglepő, néha kissé ijesztő torzítások, ezzel is erősítve azt a nyugtalanító, feszültségfenntartó érzést, hogy itt semmi sem az, mint aminek látszik.

A sorozat első évada egy olyan felütéssel zárul, ami tökéletesen megágyaz a következőnek, sőt: valójában kikényszeríti azt. Egyelőre nem teljesen biztos, hogy az alkotók pontosan ugyanúgy megtervezték az egész történetet előre, ahogyan azt a Dark esetében tették, ugyanis a legutóbbi hírek szerint a folytatás leforgatását az első évad sikerétől tették függővé. Márpedig egy ilyen évadzárás után nagy veszteség lenne a sztorit a levegőben hagyni, hiszen amennyi választ kapunk az utolsó epizódban, legalább annyi kérdés marad megoldatlanul nyitva is.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
Twitter

1899
német-amerikai misztikus drámasorozat, 8X60 perc, 2022
PG: 18

rendező: Baran bo Odar
forgatókönyv: Baran bo Odar, Jantje Friese, Emil Nygaard Albertsen, Jerome Bucchan-Nelson, Emma Ko, Juliana Lima Dehne, Darío Madrona
zene: Ben Frost
operatőr: Nikolaus Summerer
vágó: Denis Bachter, Anja Siemens, Sofia Lindgren, Ascanius Böttger, Felix Schmerbeck

főszereplők:
Emily Beecham
Aneurin Barnard
Andreas Pietschmann
Fflyn Edwards
Miguel Bernardeau
José Pimentão
Isabella Wei
Gabby Wong
Yann Gael
Mathilde Ollivier
Jonas Bloquet
Rosalie Craig
Maciej Musial
Clara Rosager
Lucas Lynggaard Tønnesen
Maria Erwolter
Alexandre Willaume
Tino Mewes
Isaak Dentler