A világtól elzárt szigeten lévő luxuséttermében megismételhetetlen degusztációs menüvel várja gondosan válogatott vendégeit Julian Slowik, a világhíres mesterszakács. Az este fogásról-fogásra egyre kellemetlenebb meglepetéseket tartogat, a dúsgazdag vendégek szembesülnek saját bűneikkel, miközben a társaságból kilógó Margot folyamatos kihívások elé állítja a bizarr performanszot pontosan megtervező séfet. Jól érthető társadalomkritikát megfogalmazó, visszafogott humorral fűszerezett szatirikus thriller Ralph Fiennes és Anya Taylor-Joy kiváló alakításával. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Úgy tűnik, mindig lesznek olyan filmek, amelyekről sokkal jobb véleményem van, mint a szakértő kritikusoknak, vagy a szélesebb közönségnek. Szerencsére általában nem olvasok kritikát a film megnézése előtt, utána viszont annál inkább, aminek megvan az oka, de ezt majd egy másik alkalommal mesélem el. A mai ajánlatom sem kapott osztatlan dicséretet a szakmától, mégis úgy gondolom, hogy aki szívesen néz nem átlagos hangulatú filmeket, az nyugodtan üljön be a moziba, vagy a Disney+ képernyője elé, mert a A menü garantáltan nem hétköznapi élmény.

A hivatalos műfajmeghatározás senkit ne tévesszen meg: ez a “horrorvígjáték” sem horrorhoz, sem vígjátékhoz nem hasonlít. Inkább egy olyan szatirikus kamaradráma, amiben ugyan van egy csipet erőszak, némi visszafogott humor, de mind a vértunkolás, mind a térdcsapkodó röhögésre okot adó poénok hiányoznak belőle. Kapunk ellenben egy többrétegű társadalomkritikát, méghozzá meglehetősen fanyar, csípős szarkazmussal, olyan tempóban felszolgálva, hogy csak győzzük emészteni.

A történet központi figurája a Ralph Fiennes által parádésan megformált gourmet séf, a szakma csúcsát képviselő Julian Slowik, aki egy parányi szigeten üzemelteti a minimalista Hawthorne luxuséttermet. Ebbe az étterembe tart a gondos tervezéssel összeállított szupergazdag vendégcsapat, akiknek Slowik félmillió forintnak megfelelő összegért cserébe életük legpompásabb degusztációs menüjét ígéri felszolgálni. Az egykor szebb napokat látott színésztől a könyörtelen ételkritikuson és egy csapat korrupt üzletemberen át az unatkozó gazdag házaspárig sokféle vendég érkezik. Kiemelt szerepet kap közöttük a séfet beteges vakbuzgósággal istenítő, fiatal Tyler (Nicholas Hoult), aki a fine dining őrült megszállottja. Mivel nemrég szakított a barátnőjével, így a meghívóján szereplő személy helyett a sebtében felszedett Margot-val (Anya Taylor-Joy) csekkol be a luxuseseményre, és ez az apró változtatás lesz az egyik fő konfliktusforrása a további történéseknek.

Slowik ugyanis jól ismeri az összes vendégét, és a szokásos menüsor helyett ezúttal egy nagyon is személyre szabott, különleges, és szó szerint megismételhetetlen performanszot tervezett, amelyben minden vendégnek pontos helye és szerepe van. A “műsor” levezénylésében a militáns rendben működő konyhai személyzete van segítségére, akik a főnök tapsolására egy emberként vágják vigyázzba magukat, és rezzenéstelen arccal, távolba meredő tekintettel üvöltik válaszaikat a főnöknek, akit egyszerűen csak Séfnek hívnak.

A bizarr, félkatonai szektaként működő személyzet a többórásra tervezett menüsornak már az elején bevonja a furcsa előadásba a vendégeket, akiket fogásról-fogásra egyre gorombább módon szembesítenek saját “bűneikkel”. A kíméletlen, egyértelmű utalásokkal tudtukra adott kritikát a legmagasabb művészi színvonalon megvalósított gasztrokölteményekbe csomagolva kapják a felszínesség, kivagyiság, unatkozó újgazdagság, és a Tyler által képviselt celebimádat archetipikus figurái. Hiába a művészi ételköltemények, mire az egyre kellemetlenebb hangulatban folytatódó kóstoló eljut a desszertig, szégyenérzettel vegyes halálfélelem lesz úrrá a meghívottakon.

Margot (Anya Taylor-Joy), akiről említettem, hogy az eredeti vendéglistán nem szerepelt, és így lépten-nyomon meglepetést okoz a séfnek, fontos kívülálló szerepet tölt be a történetben. Mivel sem a dúsgazdag emberek világához, sem a magas gasztrokultúrához semmi köze, ő az egyedüli, akinek morzsányi örömöt sem okoz, hogy egy vagyonba kerülnek a felszolgált ételek, vagy hogy egy magántulajdonú sziget luxuséttermében egy világszínvonalú séffel találkozhat személyesen. Bár nem érti, eleinte mégis próbálja elfogadni, hogy a fine dining egy iszonyú drága dolog, és valójában egy olyan művészet, amely kevesek kiváltsága. Annak ellenére, hogy kívülálló, mégis ő az egyetlen, aki az egyre eldurvuló este végére a végletesen kiégett, betegesen eltorzult, a világot és önmagát is a legmélyebb undorral utáló séf lelkének legmélyére tud nézni. Ő az, aki egy idő után összerakja, hogy mi a baj ezzel az emberrel, és bár eleinte a saját kilétét is titkolja az elsőre félelmetesnek látszó konyhafőnök előtt, végül egyedül ő fog vele őszintén, egyenesen beszélni. Margot kívülállósága teszi őt hiteles mesélővé: az ő szemén keresztül láthatjuk a szereplők és a helyzetek nevetségesbe hajló szánalmasságát, vagy épp tragikus felszínességét.

Bírálói gyakran állítják szembe A menüt A szomorúság háromszögével, amely egy sokkal rétegzettebb, jobban kidolgozott karakterekkel és erősebb humorral operáló szatíra. Ezzel szemben ennek a látszólag egyszerűbb, kidolgozatlanabb történetnek is legalább három rétegét fel lehet fejteni, és ha nem is olyan komplex, azért egydimenziósnak vagy összecsapottnak semmiképpen nem nevezném:

A felszínen jól láthatjuk magának a fine diningnak, mint a gazdagok egyik különc szórakozásának a karikatúráját. Ez alá helyezték a szintén egyértelmű társadalomkritikát a felső tízezer sokféle bűnével kapcsolatban. De ha egy kicsit még mélyebbre megyünk, akkor megtaláljuk a séf által csak felszolgálókra és elfogadókra kettéosztott világ kritikáját is: Az itt éttermi vendégekként megjelent elfogadók reprezentálhatják akár a közösségi média fogyasztói részét is, miközben a séf és csapata a tartalomkészítőket. Tyler a tipikus celebfüggő, aki a csodált influenszer sóhajtását is művészetnek látja, és bár azt gondolja, hogy érti is, valójában csak felszínesen isteníti. A másik oldalon ott van Slowik a kiégett tartalomkészítő, aki torkig van azzal, hogy celebségéért, és az általa létrehozott termékek magas áráért kedvelik őt, miközben képtelenek észrevenni a különbséget a divatinfluenszerek üressége és a valódi értéket előállítók színvonalas munkája között.

Slowik karaktere a maga nyersen szürreális és szatirikus módján számomra azt mutatja meg, milyen rombolást okozhat az ember személyiségén, amikor egy traumatizált gyerekkorból kiszabadulva egész életében a tökéletességre törekszik, a legjobbat szeretné adni magából, miközben a saját fogyasztói képtelenek ezt valaha is a helyén értékelni. Csak egy drága márka marad, amiből a nevén és az árcéduláján kívül semmire nem emlékeznek majd a vásárlói. Azok a vásárlók, akik olyan mértékben szolgáivá váltak a konzumerkultúrának, hogy akár a semmit is eladhatják nekik, ha azon a megfelelő márkajelzés és árcímke van. Akikben hajlandóság sincs arra, hogy a valódi, szívvel-lélekkel készített minőséget értékeljék, mert egyszerűen nem látják, nem értik azt. Egyszerű, sarkított ítélet ez, amelynek ellenpontján ott van a kívülálló, aki képes feltörni ennek a végletesen eltorzult személyiségű férfinak az embergyűlöletből növesztett kérgét, és ha csak egy rövid időre is, de vissza tudja adni neki azt, amit elveszített: az élete és a hivatása szeretetét. A pillanat öröme azonban rövid, az életkedvét semmiképp nem kaphatja már vissza, de ez a cseppnyi öröm arra talán épp elég, hogy felismerje a különbséget a másképp viselkedő, egyszerű kívülálló és a szenvedését okozó, gazdag fizetővendégek között.

A film mélységét nyilvánvalóan még így is lehet vitatni, de a megvalósítás, vagyis a filmes eszközök és a főszereplők alakítása vitán felül kiváló. Ralph Fiennes olyan élethűen játssza a megbomlott elméjű mesterszakácsot, hogy ennél jobban csak a Schindler listájának Amon Goeth-jeként féltem tőle. Anya Taylor-Joy és Nicholas Hoult a másik két csúcspontja ennek a filmnek: a közöttük feszülő ellentét, valamint Fiennes őrült zsenialitása alkotja a film tengelyét. A hitelességért mindent megtettek az alkotók: A szinte nevetségesen művészi ételköltemények előállítására a híres francia séfet, Dominique Crenn-t kérték fel. Ő az egyetlen női séf, akinek három Michelin-csillaggal kitüntetett étterme van az Egyesült Államokban. És hogy a gasztrocsodákról készült képek és snittek valóban lélegzetelállítóak legyenek, a Netflixen futó, A konyhafőnök asztaláról c. sorozat egyik fő alkotója, David Gelb segített az operatőrnek. A humorral valóban visszafogottan bántak, de azért meg kell jegyeznem, hogy az egyes fogásokat étlapszerűen bemutató feliratokon néha hangosan felnevettem.

Ha szereted a lassan kibontakozó, de végig feszült hangulatban és pergős ritmusban eszkalálódó, kicsit őrült, kicsit bizarr történeteket, nem ijedsz meg attól, ha időnként váratlanul nagyon hangosan a füledbe tapsolnak, és szereted Ralph Fiennes őrült oldalát, akkor ez a szatíra tetszeni fog. Viszont a valóban gyönyörű ételek és művészi főzős snittek ellenére semmiképpen nem javaslom, hogy evés közben kezdd el nézni…

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

A menü (The Menu)
amerikai szatirikus thriller, 107 perc, 2022
PG: 16

rendező: Mark Mylod
forgatókönyv: Seth Reiss, Will Tracy
zene: Colin Stetson
operatőr: Peter Deming
vágó: Christopher Tellefsen

főszereplők:
Ralph Fiennes
Anya Taylor-Joy
Nicholas Hoult
Hong Chau
Janet McTeer
Paul Adelstein
John Leguizamo
Aimee Carrero
Reed Burney
Judith Light
Rob Yang
Arturo Castro
Mark St. Cyr
Peter Grosz
Christina Brucato
Adam Aalderks