Egy fiatal nő titkos klónkísérletbe keveredik, szövetséget köt a sorstársaival, és együtt próbálnak a végére járni egy olyan ügynek, ahol szó szerint az életük a tét. Pörgős akciók, rengeteg váratlan csavar, jól adagolt humor, megindítóan érzelmes lezárással. Ez a Sötét árvák. ENYHÉN SPOILERES élménybeszámoló.

A retrospektív gyűjteményem legújabb tagja egy olyan, öt évadot megélt kanadai filmsorozat, amely 2013-tól 2017-ig futott. Hazánkban néhány éves késéssel a rövid életű RTL Spike csatornán vetítették, de ma már sajnos csak alternatív forrásokból lehet elérni. Akinek viszont sikerül elcsípnie, annak akár most is érdemes belecsapnia ebbe az ötven epizódon át tartó, szédítő kalandba. Hozzám a jövőre beharangozott spin-off sorozatának (Orphan Black: Echoes) hírén keresztül jutott el.

A sztori középpontjában a zűrös múltú, vagány és céltudatos Sarah Manning (Tatiana Maslany) áll, aki egy hosszabb távollét után érkezik vissza azzal a céllal, hogy a nevelőanyjánál hagyott lányát, Kirát (Skyler Wexler) magához véve új életet kezdjen. De már a vasútállomáson meghökkentő élményben lesz része: vonat alá veti magát egy fiatal nő, aki teljesen úgy néz ki, mint ő. Kiderül, hogy az öngyilkos nő egy Beth Childs (szintén Tatiana Maslany) nevű rendőrnyomozó, főhősünk pedig az első sokkból felocsúdva úgy dönt, hogy átmenetileg felölti Beth személyiségét, hogy a tökéletes hasonmása bankszámláját megkaparintsa, ezáltal biztosítva az új élethez szükséges anyagi fedezetet. A gyors átlényegülés közben nem várt fejlemények következnek be, és Sarah jó időre Beth “bőrében” ragad. Miközben próbálja a tervét minél gyorsabban végrehajtva elhagyni az új személyazonosságát, akaratlanul is egyre mélyebbre ássa magát egy különös rejtély egyre szövevényesebb nyúlüregében.

Mivel ez már a sorozat elején nyilvánvalóvá válik, nem számít túl nagy spoilernek, ha elárulom: Sarah hasonmása valójában egy titkos, rendkívül sokrétegű biológiai kutatásban létrehozott klón, és nem is egy van belőle. Még Beth bőrében megismerkedik a többiekkel, akik között van egy külvárosi fociedző háziasszony, egy leszbikus genetikai tudós, egy rideg üzletasszony és egy ukrán sorozatgyilkos, akit arra kondicionáltak, hogy tegye el láb alól a klóntársait, és ez még nem az összes replika!

A klónokat a titkos biológiai kutató társaság ráadásul ún. figyelőkkel látta el már hosszú évekkel ezelőtt, akik rendszeresen jelentést adnak a megbízójuknak az alany fejlődéséről. A kutató cégnél szinte senki nem bízik meg senkiben, a titoktartás pedig annyira szigorú, hogy még a figyelők sem tudják, hogy konkrétan mi a célja a munkájuknak. A klónok persze egy idő után rájönnek a megfigyelő hálózat működésére, és megpróbálják kideríteni és lebuktatni a figyelőjüket, de ez természetesen soha nem egyszerű egy ennyire bonyolult rendszerben.

A bonyolultság, vagyis az epizódonként felbukkanó újabb és újabb mellékszálak és durvábbnál durvább történeti csavarok révén a néző egy idő után kezdi elveszíteni a fonalat. Én a második évad közben majdnem abbahagytam a sorozat nézését, mert az ismétlődő fordulatok és az egyre szürreálisabb narratív rétegek felfejtése elsőre eléggé céltalannak és szétesőnek tűnt, de utólag azt mondom, hogy érdemes volt kivárni a végét. Nem állítom, hogy könnyű követni a szálakat, vagy hogy nem voltak teljesen fölösleges kanyarok a történetfolyamban, de az utolsó évad egészen tisztességesen helyre tesz mindent. Ráadásul nem csak úgy elfércelik a sztorit, hanem a legelső évadig visszanyúlva, koherens módon lezárják azt.

Talán azzal sem árulok el nagy titkot, hogy az egész sorozat legnagyobb bravúrja az összesen tíz (!!!) különböző szerepet alakító Tatiana Maslany egészen lenyűgöző színészi játéka. Az összes klón teljesen eltérő személyiséggel, akcentussal, testbeszéddel és viselkedéssel rendelkező egyéniség, és Maslany úgy lényegül át mindegyik szerepbe, hogy végig azt érzed: hasonló külsejű, de különböző színészek alakítják ezeket a karaktereket. Ám az igazi bravúr csak akkor kezdődik, amikor a már csapatként együttműködő klónok időnként arra kényszerülnek, hogy beugorjanak egymás szerepébe. Például amikor Sarah-nak el kell játszania, hogy ő valójában Cosima (egy másik klón), mindezt úgy, hogy a néző érezze, ahogy “kilóg” Sarah a magára erőltetett Cosima-személyiség álcája alól. Ez volt az egyik olyan pont, amikor a földön keresgéltem az államat. Nem túlzás azt állítani, hogy Maslany színészi bravúrja úgy elviszi a hátán a teljes sorozatot az elsőtől az ötvenedik részig, hogy simán elnézzük a forgatókönyvnek a sokszor átgondolatlan és fölösleges részeket.

Persze a reflektorként világító, többszörös szerepben megjelenő Maslany mellett a többi főszereplő között is akadnak bőven kiváló alakítások, olyannyira, hogy az ötödik évadra már sok karakterrel simán tudunk azonosulni attól függetlenül, hogy mennyire különböző személyiségűek. A történet tempója és az említett csavarok eleinte szédítőnek hatnak, de nagyjából a második évad közepére-végére hozzászokik az ember, és kifejezetten élvezhetővé válik a pörgő ritmusban folyamatosan fenntartott feszültség és izgalom. Egy humán klónozásra és genetikai manipulációkra építő sorozatban persze nyilvánvalóan vannak olyan, tudományosan nehezen magyarázható leegyszerűsítések és ferdítések, amiken néha mosolyog az ember, de egy sci-fi thriller esetében ezt muszáj elnézni. Ráadásul mosolyra nem csak az időnként megjelenő tudománytalanság fog okot adni, hanem a nagyon jó érzékkel adagolt humor is. Egy ennyire felpörgetett drámafolyamban üdítően hatnak a lépten-nyomon előkerülő vicces jelenetek és helyzetkomikumok, nem beszélve arról, hogy ezáltal mennyivel emberibbé válnak a fiktív karakterek, és így mennyivel könnyebb velük azonosulnunk.

Filmes eszköztár szempontjából a sorozat hozza a zsánerre jellemző, és attól joggal elvárt minőséget, úgyhogy itt csak egyetlen apró érdekességet emelnék ki: szinte minden klónkarakterhez hozzárendeltek egy zenei (vagy inkább sound design) motívumot. Ezáltal egy idő után már az aláfestő zenéből tudhatjuk, hogy ki lesz az adott jelenet központi figurája.

Aki szereti a sebesen pörgő, cselekményi fordulatokkal gazdagon telepakolt, izgalmas thrillereket, és képes elnézni a tudományos leegyszerűsítéseket, meg a helyenként valószerűtlennek ható akciókat, annak még így, egy évtizeddel a bemutatója után is tudom ajánlani a Sötét árvákat. Érdemes kitartani akkor is, amikor már túl soknak, vagy szétesőnek, esetleg önmagát ismétlőnek érezzük, mert valóban ritka, amikor egy történetet ilyen ügyesen és integrált módon tudnak lezárni.

További információk a sorozatról a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Sötét árvák (Orphan Black)
kanadai sci-fi thriller drámasorozat, 50X45 perc, 2013-2017
PG: 18

sorozatalkotók: Kim Coghill, Andrew De Angelis, Jeff Detsky
zene: Trevor Yuile
operatőr: Aaron Morton, David Frazee, Michael Marshall
vágó: Jay Prychidny, D. Gillian Truster, Brett Sullivan, Reg Harkema, Stephen Lawrence, Stephen Philipson, Stephen Roque, Matthew Anas

főszereplők:
Tatiana Maslany
Dylan Bruce
Jordan Gavaris
Kevin Hanchard
Maria Doyle Kennedy
Skyler Wexler
Ari Millen
Kristian Bruun
Josh Vokey
Evelyne Brochu
Cynthia Galant
Zoé De Grand Maison
Kyra Harper
Calwyn Shurgold
Rosemary Dunsmore
Michael Mando
Matt Frewer
Kovács Géza