Wim Wenders egy japán vécétakarító harmonikusan egyhangú mindennapjain keresztül gondolkodtat el minket a bennünket körülvevő világ apró szépségeinek fontosságáról, valamint a boldog és elégedett élet mibenlétéről. SPOILERMENTES élménybeszámoló.
Hirayama (Koji Yakusho) napjai tökéletesen egyhangú rendszerben zajlanak. Ébresztőóra helyett a szomszéd hajnali járdaseprésének hangjára ébred, akkurátusan összehajtogatja a fekhelyéül szolgáló matracot, helyére teszi az előző este olvasott könyvét és fogat mos az aprócska, nagyon szerény berendezésű, de praktikus kis garzonjában. Egy kis bajuszfazonírozás és borotválkozás után megöntözi a folyamatosan lila fényben tartott mini facsemetéit, felveszi a munkaruháját, magához vesz némi aprópénzt, majd amikor kilép a lakásából, beleszagol a tokiói hajnalba, és az időjárástól függetlenül valami földöntúli elégedettség ül ki az arcára. Azután vesz egy dobozos kávét a ház melletti automatából, beül a munkaautóvá átalakított öreg minifurgonjába, betesz egyet a 60-as, 70-es évek amerikai slágerzenéiből álló kazettagyűjteményéből, és meghallgat róla néhány dalt, amíg az ébredező város fényei közt megérkezik a munkahelyére.
Egy nyilvános vécébe.
Hirayama ugyanis a The Tokyo Toilet nevű vállalat elkötelezett alkalmazottjaként takarítja a japán főváros köztéri mellékhelyiségeit. Ezen a ponton kezdené el sajnálni őt az ember, de egyáltalán nincs miért. Hősünk gondos alapossággal, elhivatottan végzi a sokszor méltatlanul lenézett tevékenységet. Ebédszünetben a jól elvégzett munka örömét az egyik nyilvános vécétől nem messze lévő parkban tölti, ahol minden nap ugyanolyan előregyártott szendvicset eszik, miközben filozofikus ábrándozással tanulmányozza a park gyönyörű fáit. Előveszi a múlt századból való, filmes kompakt fényképezőgépét, és készít is néhány felvételt arról, ahogy a nap átsüt a fák lombjai között. Erre a jelenségre egyébként a japánoknak saját kifejezésük is van: komorebi.
Hirayama a szabadidejét is szabályos és monoton rend szerint tölti. Munka után elkerekezik a helyi nyilvános fürdőbe tisztálkodni, majd kedvenc éttermében vacsorázik, ahol már törzsvendégként üdvözlik. Hazatérvén este még olvas egy kicsit az antikváriumból beszerzett egyik könyvéből (főként az amerikai klasszikusokat kedveli), és álmában az előző nap eseményei jelennek meg fekete-fehér pillanatképek formájában. Másnap reggel hajszálpontosan ugyanez ismétlődik meg, majd a következő napon is, egészen a hét utolsó munkanapjáig. Ám a hétvégék ritmusát sem töri meg a spontaneitás: délelőtt mosodába és templomba megy, és amíg a ruhái tisztulnak, kidolgoztatja a héten készített fotóit. Otthon egy kis takarítás után akkurátusan szortírozza és dátumcímkékkel ellátott dobozokba rendezi a fényképeit. Később ellátogat az antikváriumba, hogy beszerezze a következő hétre való olvasnivalóját, a nap végén pedig a kedvenc kocsmájában vacsorázik és megiszik egy-két sört. Néha beszélget is a többi vendéggel, bár ez hősünkre nem jellemző, ugyanis alig pár mondatot kapott ebben a filmben. Egyhangú, mégis végtelenül megnyugtató mindennapjaiban ritkán kerül olyan szituációba, amikor kommunikálnia kellene, akkor is csak rövid, lényegre törő, gyakorlatiasan bölcs mondatok hagyják el a száját.
Időnként azért még Hirayama óramű pontosságú életébe is becsúszik egy-egy váratlan fordulat, de hosszú távon ezek sem tudják őt kizökkenteni abból a melankolikus, mégis elégedett hétköznapi rendből, amiben láthatóan tökéletesen jól érzi magát. Nekünk, nézőknek pedig ugyanolyan jóleső érzés végigkísérni főhősünk megnyugtatóan egyszerű, letisztultan minimalista mindennapjait. Hirayama ráébreszt minket arra, hogy még a 80-as évek technológiai szintjén megrekedve is lehet boldog életet élni. Rajta keresztül megértjük, hogy nincs az az alantasnak hitt munka, amit ne lehetne megfelelő alázattal úgy végezni, hogy a nap végén jólesően kortyolhassuk el a vacsorához a sörünket. Hogy hiába zuhog az eső reggel, attól még simán várhat ránk egy tökéletes nap. Hogy ha a munkaszünetben nem egy képernyőt bámulunk, hanem kicsit megfigyeljük és hallgatjuk a természetet, akkor igazi kis csodákat élhetünk át.
Mindeközben persze egy sor kérdés is felmerül a nézőben: Miért él ez az ember egyedül? Ő választotta ezt a munkát, vagy valamilyen külső ok miatt rekedt meg itt az élete? Valóban boldog így, vagy csak magára erőlteti ezt a nyugodt, elégedett hangulatot?
Teljes válaszokkal nem szolgál a film, de ahogy újabb és újabb emberek jelennek meg rövidebb-hosszabb időre Hirayama életében, arra mindenképp rájövünk, hogy valami történhetett a múltjában. Pontosan nem tudjuk meg, hogy mi, de azt mindenképp érezzük, hogy ez a valami a legtöbbünket kiábrándítaná és csalódottságba taszítaná. Ő valahogy mégis együtt tud élni vele. Nem söpri szőnyeg alá, nem akar úgy tenni, mintha meg sem történt volna, főleg akkor, amikor az élet emlékezteti őt rá. Megéli a szomorúságot, ahogyan megéli a boldogságot is. Már régen elfogadta a megváltoztathatatlant, és ha néha elő is bukkan és meg is érinti, vagy épp elszomorítja őt, nem keseredett meg annyira, hogy ne ismerné fel és ne élvezné az élet apró csodáit. Úgy lépett tovább, hogy bár magában hordozza a fájdalmat, mégis elégedett boldogságban telnek a napjai a maguk egyszerű szépségében. Nehéz megfogalmazni, hogyan működik ez az egész, de Wim Wendersnek sikerült megmutatnia.
A Tökéletes napok olyan film, amiben alig történik valami, mégsem unalmas. Lelassít, megnyugtat, és hatalmas drámai fordulatok nélkül is arra inspirál, hogy újragondoljuk a saját életünket. Hipnotikus, meditatív ritmusa, és a fontos gondolatok egyszerű, könnyen érthető, mégsem közhelyes, hanem költőien szép tolmácsolása emeli ezt a filmet messze az átlag fölé. Utoljára talán az Elveszett jelentés után éreztem így, és nem feltétlenül csak azért, mert az is a japán fővárosban játszódik. Koji Yakusho briliáns játéka, a film – eseménytelensége ellenére is – jól eltalált ritmusa, és persze a jelenetekhez is kiválóan illeszkedő betétdalok nagyszerűsége még tovább emelik ennek a különleges alkotásnak a fényét. Wim Wenderst eredetileg a tokiói, építészeti remekműveknek számító, modern nyilvános vécékről szóló dokumentumfilmre szerették volna felkérni, ám a mostanában valóban leginkább a dokuzsánerben alkotó, legendás rendező meglátta egy nagyjátékfilm lehetőségét is az illemhelyekben. Azt gondolom, hogy ha ezután vissza is tér a dokumentumfilmekhez, akkor is hálásak lehetünk neki a Tökéletes napokért.
További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.
Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon
Tökéletes napok (Perfect Days)
japán-német filmdráma, 124 perc, 2023
PG: 12
rendező: Wim Wenders
forgatókönyv: Wim Wenders, Takuma Takasaki
zene: Milena Fessmann (music supervisor)
operatőr: Franz Lustig
vágó: Toni Froschhammer
főszereplők:
Koji Yakusho
Tokio Emoto
Arisa Nakano
Aoi Yamada
Miyako Tanaka
Min Tanaka
Inuko Inuyama
Sayuri Ishikawa
Yumi Asou
Tomokazu Miura
