Jonathan Glazer nagy hatású, egyedi nézőpontú holokauszt-filmje, ami úgy tud megrázó lenni, hogy egyetlen erőszakos képsort sem mutat. Cselekményleírást is tartalmazó élménybeszámoló.

Erről a filmről eredetileg nem szerettem volna írni, mert spoilerezés nélkül lehetetlen mesélni róla. Ugyanakkor mind a tartalom és az üzenet fontossága, mind pedig a kreatív megvalósítás filmtörténeti egyedisége és hatásossága miatt nem tudok csöndben maradni. Igyekszem persze nem túl sok részletet elmondani, de aki még nem látta, és teljes egészében újként szeretné befogadni ezt a nem mindennapi alkotást, az a következő bekezdéstől ne olvasson tovább. Annyit viszont elöljáróban még nekik is fontos megjegyeznem, hogy bár a látványvilág semmilyen felkavarót nem tartalmaz, lelkileg mégis érdemes felkészülni egy megrázó élményre.

Jonathan Glazer történelmi drámájának rendhagyóságára már akkor számít az ember, amikor megtudja, hogy a filmet a jellemzően egyedi látásmódú, a filmes konvenciókat sokszor felrúgó A24 produkciós vállalat égisze alatt forgatták. A téma a holokauszt, azon belül is konkrétan az auschwitzi koncentrációs tábor. De mielőtt legyintenénk, hogy ezt a témát már annyiféle módon feldolgozták, hogy semmi újat nem lehet mutatni, ki kell emelni, hogy Glazer ezúttal nem az áldozatok, hanem az elkövetők oldaláról közelítette meg a történetet. Egészen pontosan Rudolf Höss (Christian Friedel) – aki 1940 és 1943 között volt a tábor parancsnoka – és családja életét, hétköznapjait követhetjük végig egy egészen egyedi nézőpontból.

Történelmi tény, hogy Rudolf Höss alezredes éveken át a haláltábor közvetlen szomszédságában, egy betonfallal és szögesdróttal elválasztott telken épült családi házban élt feleségével, öt gyermekével és számos lengyel szolgálójával együtt. Olyan közel voltak a lágerhez, hogy a fal túloldaláról éjjel-nappal átszűrődött a krematóriumok nyomasztó morajlása, a tisztek üvöltözése, a rabok jajveszékelése, a puskák ropogása, a ház paradicsomi szépségű kertjének levegője pedig gyakran megtelt az érkező vonatok és az égetőművek füstjével. A film egyik kreatív művészi eszköze, hogy akárcsak a Höss-család tagjai és vendégei, a nézők sem láthatnak semmit a táborban zajló borzalmas eseményekből, hiszen mindent eltakar a magas fal. Egyetlen snitt, egyetlen másodperc erejéig sem kapunk bepillantást a szörnyűségekbe, ugyanakkor az elejétől a végéig, szinte megszakítás nélkül hallhatjuk a túloldalról átszűrődő, vérfagyasztó hangokat: a huszonnégy órán át működő ipari halálgyár összes hangját. Háttérzene konkrétan nincs, csak a bevezető képsorok előtt, a vége főcím alatt, és egy-két jelenetelválasztó közjáték során hallhatjuk Mica Levi torzított emberi hangokból, sikoltásokból és háttérzajból szerkesztett, disszonáns, rendkívül nyugtalanító kompozícióit.

A kontrasztot mégis az fokozza leginkább, hogy a család mindeközben úgy éli életét, mintha fogalmuk sem lenne arról, hogy tőlük alig pár száz méterre a világtörténelem egyik legintenzívebb genocídiuma zajlik. Rudolf Höss felesége, Hedwig (Sandra Hüller) a pompásan virágzó kerttel dicsekszik a látogatóba érkező édesanyjának, aki hüledezve örvend annak, milyen szép és gazdag világ veszi körül a lányát. Az idilli hátsó kertben egy hatalmas üvegház melletti medencében gyerekek pancsolnak vidáman, a felnőttek mosolyogva és elégedetten élvezik a kerti partit, miközben a kerítés vonala fölött elkúszik a kivégzésre váró zsidókat szállító egyik vonat füstje. Mindenki önfeledt boldogságban és nyugalomban élvezi a pompás délutánokat, a néző pedig egyre erősebben szorong, ahogy az idilli látványvilág és a halálgyár hangjai szétfeszítik a józan ész kontraszttűrő határait.

Amikor pedig azt gondoljuk, hogy a történelmi múlt legsötétebb fejezetei ennél már nem lehetnek szürreálisabbak, megérkezik egy csapat SS-tiszt, és bemutatják Höss alezredesnek a továbbfejlesztett krematórium tervrajzát. Úgy beszélnek a hatékonyságnövelésről, mintha nem is ártatlan emberek százezreit és millióit gyilkoló, és a maradványaikat eltüntető gépekről lenne szó, hanem egy acélmű gyártósoráról. Este pedig a munkától megfáradt Rudolf mesét olvas a legkisebb gyermekeinek. A Jancsi és Juliskát. Azt a részt, amikor a gyerekek elégetik a kemencében a gonosz boszorkát. Szükség is van az altatásra, hiszen éjszaka sincs nyugalom. A szobák elsötétített ablakain is beszűrődik a krematórium kéményéből feltörő, vöröslő lángok fénye, a csendet pedig az ilyenkor sem csillapodó, mélyen morajló zajok törik meg.

A film másik kreatív innovációja, hogy nagyon kevés mozgó kamerát alkalmaz. A legtöbb jelenetet egyszerre több, statikusan rögzített, fix fókuszú, sok esetben rejtett (!!!) kamerával vették fel, ezzel is fokozva a képi világ valóságshow-szerű, hétköznapi jellegét. Az éles képeken, pasztellszerű színtónusban megelevenedő történések egyáltalán nem filmszerű, sokkal inkább dokumentarista, valósághű hatást keltenek, ami még tovább erősíti a nézőben a feszültséget. A realisztikusságért minden elképzelhetőt megtettek az alkotók: az egész forgatási helyszínt a házzal együtt pontosan ott építették fel, ahol az eredetileg is volt, a korabeli fotók, dokumentumok, az Auschwitz múzeum adatai, és a még élő szemtanúk elmondásai alapján. Mind a díszletek, kosztümök, mind pedig a szereplők megjelenése a lehető legtökéletesebben megfelel a kordokumentumoknak.

A filmben gyakorlatilag alig történik valami. A Rudolf Höss áthelyezése miatt támadt kisebb nézeteltérésen kívül semmilyen érdemleges cselekményt nem láthatunk. Akár egy átlagos család mindennapjai is lehetnének egy nagyon unalmas valóságshow-ban, ha nem tudnánk és nem hallanánk, hogy mi zajlik a fal túloldalán. Nem rögzít a kamera egyetlen komolyabb érzelmet sem, sőt: valójában közel sem megy a szereplőkhöz, sokszor még a hangjukat is csak távolról hallhatjuk, például amikor egy tóparti pikniken pihennek. A rendező ezzel a távolságtartással növeli a szenvtelenség érzetét, a fájdalmas hangi és nyugodt képi világ súlyos kontrasztjával pedig gondolkodásra készteti a nézőt. És bizony mindannyiunk fejében végig ott kavarognak a nyugtalanító kérdések: Hogyan lehetnek ezek az emberek ennyire szenvtelenek? Miért nem kapják fel a fejüket a segélykiáltásokra? Miért nem zavarja őket a halálgyár füstje? Miért nem gondolkodnak el egyetlen pillanatra sem azon, hogy a virágoskertjük talaját ártatlan emberek ezreinek hamvaival teszi a kertész termékennyé? Hogyan tudnak a kivégzett zsidó emberek egykori ruháiban járni-kelni, az ő holmijaikat sajátjukként használni?

Minél többet gondolkodunk ezeken a kérdéseken, annál félelmetesebben ébred fel bennünk a felismerés és a párhuzam a jelenkorral. Hiszen ha nem is a telkünk végében, de a szomszédos országban évek óta súlyos emberáldozatokkal járó háború dúl, és már oda sem figyelünk. Minden áldott nap hallunk tragikus híreket a különböző médiumokban, sőt: talán naponta megyünk el kilátástalan állapotba sodródott emberek mellett az utcán anélkül, hogy foglalkoznánk velük, vagy kizökkentenének bennünket a hétköznapi teendőinkből. Ugyanúgy nem kapjuk fel a fejünket vacsorakészítés közben a hírekben szereplő borzalmas tragédiákra, ahogyan Hedwig Hösst sem zavarta háztartási teendőiben, amikor épp lelőttek egy-egy embert a fogolytábor falai mögött. Vajon biológiailag vagyunk úgy kódolva, hogy ha kellő fokozatossággal és elég hosszú ideig tesznek ki minket morálisan elfogadhatatlan szörnyűségek látványának/hangjainak, akkor egy idő után érzéketlenné válunk irántuk? Velünk született megküzdési és túlélési stratégiáról van szó, vagy a civilizált társadalmunk komoly morális problémájáról? Tehetnénk-e a minket körülvevő szörnyűségek ellen, vagy eleve kudarcra ítélt vállalkozás lenne, és különben sem kérdőjelezheti meg senki ha a saját túlélésünk és nyugalmunk érdekében egyszerűen elfordítjuk a fejünket?

Jonathan Glazer megrendítő alkotásának szándékoltan fő célja, hogy ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket indukáljon, vitákat indítson el. A fent részletezett kreatív eszközök mellett a lezárás is tartogat egy rendkívül meglepő, erőszakmentes, mégis sokkoló hatású filmes megoldást, ami ugyanezt a célt erősíti. A náci népirtás politikai és katonai felelőseit – köztük Rudolf Hösst is – megbüntették. A mai napig el nem évülő, emberiség elleni bűncselekményként tartják számon a több mint hatmillió ártatlan ember szenvedését és halálát okozó borzalmas rémtetteket. Ez a film nem elsősorban ezekről a bűnökről, nem ezekről a bűnösökről szól. Még csak nem is a velük kollaboráló egyházakról, vagy egyéb szervezetekről. És bár megjelenik a filmben, de még csak az áldozatokat akár a saját életük árán is segíteni próbáló civilek sincsenek itt most középpontban. Ezeket az aspektusokat ugyanis sokan, sokféleképp feldolgozták már (bár kétségtelen, hogy nem lehet elégszer emléket állítani az áldozatoknak és a hősöknek). Glazer filmje sokkal inkább azokról szól, akik a történések árnyékában éltek. Az események passzív, tehetetlen, vagy épp haszonélvező, de mindenképpen szenvtelen szemlélőiről. Nem ítélkezik, de minden lehetséges filmművészeti eszközzel határozottan rámutat a jelenkorral való párhuzamra. Ebben a tekintetben egyedi, és nagyon fontos alkotás, ami mély nyomot hagy a nézőben, és remélhetőleg sokáig fogunk még beszélni róla, mert az aktualitása sajnos nyolcvan év távlatából sem kopott meg.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest)
amerikai-angol-lengyel történelmi dráma, 105 perc, 2023
PG: 16

rendező: Jonathan Glazer
forgatókönyv: Martin Amis regénye alapján Jonathan Glazer
zene: Mica Levi
operatőr: Lukasz Zal
vágó: Paul Watts

főszereplők:
Christian Friedel
Sandra Hüller
Johann Karthaus
Luis Noah Witte
Nele Ahrensmeier
Lilli Falk
Anastazja Drobniak
Cecylia Pekala
Kalman Wilson
Julia Babiarz
Stephanie Petrowitz
Martyna Poznanski
Zuzana Kobiela
Benjamin Utzerath