Bella a szépség, akit a szörnyeteg Frankenstein hozott létre, felfedezi Alice Csodaországát, majd hazatér alkotójához. Yorgos Lanthimos 2023-as szürreális-groteszk felnövéstörténete egy meghökkentő, vicces, elgondolkodtató és meseszerűen szemet gyönyörködtető mozivarázslat. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Nincs könnyű dolgom, amikor megpróbálom tömören, spoilermentesen, de azért a mű jelentőségéhez méltó módon összefoglalni Yorgos Lanthimos legutóbbi, immáron négy Oscar-díjjal is kitüntetett filmjét. Az eklektikus, formabontó és sokszor tabudöntögető alkotásairól ismert rendező ezúttal is egy rendkívül intenzív moziélménnyel ajándékozott meg minket, amely mind mondanivalója, mind audiovizuális kifejeződése szempontjából komplex, zsúfolt, mégis egységes, kerek egész. Alasdair Gray regényadaptációja egyfajta szürreális Frankenstein-parafrázis, ahol már az őrült alkotó is magán hordozza a tudományos kísérletezés maradandó, elrettentő külsőt eredményező nyomait.

Godwin Baxter (Willem Dafoe), akit neve rövidítésével beszédes módon csak Godnak, vagyis Istennek hív a környezete, beteges orvostudományi kíváncsiságát ugyanis apjától örökölte, aki mindenféle sebészeti beavatkozásokat hajtott végre a fián gyerekkorában. A groteszk orvosi kísérletezésben Godwin sem ismer határokat: kastélyszerű, londoni otthonában mindennaposak a libafejű kutyák, ugató kakasok és egy sertésfejű tyúkon sem lepődik meg az ember. Amikor Baxter egy öngyilkosságot elkövetett fiatal nő holttestére bukkan, nagyon bizarr reanimációs megoldáshoz folyamodik, amelynek részleteit a spoilermentesség jegyében nem fogom elárulni. A beavatkozás következtében feltámasztott Bella (Emma Stone) egy totyogó kisbaba értelmi és mozgáskoordinációs képességeivel látja meg újra, és kezdi felfedezni a világot.

Baxter a lányt eleinte kísérlete alanyaként tartja számon, de rövidesen atyai érzelmek is ébrednek benne iránta. Az elfoglalt, őrült tudós felkéri kollégáját/tanítványát, Max McCandles-t (Ramy Youssef), hogy segítsen neki a teremtménye fejlődésének dokumentálásában. A gyönyörű, felnőtt nő testébe zárt kislány mindent egy kisgyermek kíváncsi, felfedező szemén keresztül vizsgál meg, miközben rendkívül gyorsan fejlődik. Amikor kognitív képességei már megközelítik egy kamaszlány értelmét, és a tanulmányozásával megbízott Max érzelmileg is egyre közelebb kerül hozzá, Bella kielégíthetetlen felfedezővágyának túlságosan nagy korlátot kezd jelenteni a bezártság. Noha alkotó-nevelőapja bátorítására Max el is jegyzi a lányt, Bella nem tud ellenállni a jegyességi szerződést ellenjegyző, élvhajhász ügyvéd, Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo) ajánlatának, és elindul vele felfedezni a világot.

Az eddig teljesen fekete-fehérben pergő film Bella kiszabadulásával vibrálóan színessé, és mesekönyvbe illően fantasztikussá válik. A látványvilág a viktoriánus stílust ötvözi a steampunkkal és a posztmodernnel, egyfajta retrográd sci-fi világba csöppenünk, ahol a dolgok az Amélie csodálatos életéhez hasonlóan álomszerűen jelennek meg. Ebben a színpompás álomvilágban Bella Baxter romlatlan naivitással, előítéletektől mentesen, a társadalmi konvenciókat nem ismerve kezdi el felfedezni a néző által már jól ismert valóságot (vagy legalábbis annak egy erősen stilizált változatát). A minden érzését és gondolatát őszintén és illemszabályokat nem ismerve kimondó lány figyelme eleinte a hedonista élvezetekre összpontosul. Az érett testbe zárt naiv kamaszlányt gátlástalanul kihasználó, élveteg ügyvéd bevezeti Bellát a szexuális és a gasztronómiai élvezetek világába, ám a különös teremtmény értelmi fejlődése a hosszú kéjutazás során sem torpan meg. Megrendítő erejű újdonságként fedezi fel a társadalmi igazságtalanságokat, majd filozófiai kérdésekkel kezd ismerkedni. Nem csoda, hogy amikor az őt kihasználó Wedderburn túlságosan rövid pórázra fogná, Bella kiszabadul az ügyvéd mohó karjaiból, és önállóan folytatja felfedező kalandjait.

Megismerkedik a nők kihasználásával, az éppen akkor ébredező szocialista eszmékbe is betekintést nyer, és a jóhiszemű gyermekisége egyre inkább egy érzelemmentes, de tapasztalatokból táplálkozó, éles logikával érvelő személlyé teszik őt. Bella szemén (és az ő nézőpontját gyakran reprezentáló halszemoptikán keresztül felvett jeleneteken) keresztül tiszta, előítéletektől mentes módon csodálkozhatunk rá egy sor súlyos társadalmi kérdésre. A megfoghatatlan történelmi érában, teljesen elvarázsolt külsőségek között valójában a mai kor problémáival szembesülhetünk. A komoly kérdéseket a meseszerű díszletvilág, a külsőségekkel harmóniában lévő, eklektikus filmzene, és a teljes játékidőt folyamatosan átható, hol morbid, hol abszurd humor segít befogadhatóvá tenni, így az élmény nem nyomasztó, hanem varázslatosan szórakoztató lesz. A környezetét teljesen tiszta lappal újra felfedező Bella szemén keresztül szemlélődve a néző valóban elgondolkodik a társadalmi konvencióink megkérdőjelezhetőségén, a gyermeki őszinteséghez képest színjátéknak tűnő képmutatáson, a szociális érzéketlenségünk abszurditásán, vagy akár a férfi-női kapcsolatokat meghatározó ellentmondásokon.

Avatatlan nézői szemmel elsőre talán túlzsúfolt lehet a Szegény párák audiovizuális világa, ám itt mégis minden mindennel tökéletes összhangban van. A fekete-fehér és a torz lencsén keresztül felvett jelenetek kontextuális jelentősége, a díszletek és a kosztümök tökéletes harmóniája, az eseményeket aláfestő zene, vagy épp annak a hiánya/megszűnése is mind-mind tudatosan használt filmes eszközök. A végeredmény ezáltal egy olyan, ritkán látott moziélmény, amely kiragadja a nézőt a valódi világból, és úgy röpíti őt el egy párhuzamos valóságba, ahogyan Alice csöppent be Csodaországba.

Ebben a varázslatban pedig elvitathatatlan és különösen nagy része van Emma Stone Oscar-díjjal is kitüntetett alakításának. Elképesztő az a pontosság, amivel felnőtt nő létére képes életre kelteni egy 3 éves gyerek mimikáját, mozgását, reakcióit, majd ugyanígy megjeleníteni egy kamaszlányt, végül egy érzelemmentes, már-már robotikusan működő, de szofisztikált, kikezdhetetlen logikával gondolkodó, érett nőt. Mindezt folyamatosan, nagyon apró változásokon keresztül, jelentősebb ugrások nélkül. Az egymással szoros harmóniában fejlődő testi és kognitív állapotok egyes stációit a legapróbb részletekig briliáns módon alakítja, ráadásul a dialógusait olyan meggyőző, kifinomult brit akcentussal hozza, hogy aki nem ismerné őt, komolyan azt hihetné, hogy egy angol színésznőt lát. Nem elhanyagolható és nem magától értetődő az a bátorság sem, amivel Stone vállalta a filmben szereplő, kissé talán túlságosan is nagy mennyiségű ágyjelenetet, legyen szó kamaszos, vad szexről, unott bordélyházi munkáról, vagy szenvedélyes, őszinte együttlétről.

Különös vizuális stílusa, meghökkentő tabumentessége és szókimondása, valamint groteszk jellege miatt talán nem mindenki fog rajongani ezért a filmért. De ha erre a két és fél órára sikerül megszabadulnunk az előítéleteinktől, és legalább olyan gyermeki tisztasággal követjük az eseményeket, ahogyan azt a főhős teszi különös felnövéstörténete során, akkor garantált a varázslatos moziélmény. A javarészt az etyeki Korda Stúdióban és a budapesti Origo Stúdióban forgatott Szegény párák olyan bőkezűen bánik a legapróbb részletekig tökéletesen kidolgozott látványelemekkel és a laza természetességgel elszórt filozófiai gondolatokkal, hogy akkor is kedvünk támad újra megnézni, miután megismertük a történet minden fordulópontját.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Szegény párák (Poor Things)
amerikai-angol-ír dráma-vígjáték, 141 perc, 2023
PG: 18

rendező: Yorgos Lanthimos
forgatókönyv: Alasdair Gray regénye alapján Tony McNamara
zene: Jerskin Fendrix
operatőr: Robbie Ryan
vágó: Yorgos Mavropsaridis

főszereplők:
Emma Stone
Willem Dafoe
Ramy Youssef
Mark Ruffalo
Vicki Pepperdine
Margaret Qualley
Kathryn Hunter
Hanna Schygulla
Jerrod Carmichael