A #metoo mozgalmat is elindító, Harvey Weinstein sorozatos zaklatási ügyeit feltáró 2017-es New York Times cikk keletkezése – az oknyomozó újságírók szemszögéből. A történet ismertsége ellenére végig izgalmas, sokszor megrendítő, de a hatásvadászat határát soha át nem lépő krónika egy súlyos, nagy horderejű ügy felderítéséről, és a sajtó társadalmi felelősségéről. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Amióta a #metoo kampány elindult, több játékfilmes feldolgozást is kapott a téma, amelyek közül eddig talán az egyik legkiemelkedőbb a 2019-es Az asszisztens c. dráma volt. Ebben a filmben a Julia Garner által alakított főhős nem elszenvedője, hanem egyfajta csendes szemtanúja volt egy a hatalmával visszaélve kiszolgáltatott nőket zaklató, vezető beosztású férfi bűncselekményeinek. A mozgalmat életre hívó első eseményt, a hollywood-i Miramax produkciós vállalat vezetője, Harvey Weinstein által elkövetett zaklatásokat és erőszaktételeket leleplező cikk megszületését, a több évtizedes hallgatás megtörését mutatja be az Azt mondta.

Az újságírói oknyomozást végigkövető film bevezetőjében láthatjuk, ahogyan Megan Twohey (Carey Mulligan) 2016-ban, az USA elnökválasztási kampányában leleplezi az akkor még csak jelölt Donald Trump zaklatási ügyét. Az pedig már történelem, hogy ez a felszínre hozott információ mennyire nem befolyásolta érdemben a jelölt választási sikerét. Néhány hónappal később az épp szülési szabadságon lévő Twohey-t kolléganője, Jodi Kantor (Zoe Kazan) azzal a kéréssel találja meg, hogy segítsen neki továbblendíteni egy eléggé megrekedt, akkor még csak erős gyanúra alapozott munkahelyi zaklatási ügyet. A szülés utáni depresszióból egyébként is munkába menekülő Twohey csatlakozik Kantorhoz, és megkezdődik az oknyomozás, ami hosszú heteken-hónapokon át valódi szélmalomharcnak tűnik.

Hiába sikerül ugyanis egyre több egykori Miramaxos áldozatot felkutatniuk, a húsz évvel ezelőtti traumák máig élő hatása miatt vagy nem akarnak nyilatkozni, vagy nem merik névvel vállalni a nyilatkozatukat. Weinstein ugyanis egy nagyon hatékony módszerrel bástyázta körbe az évtizedeken át tartó zaklatói tevékenységét: vagy megfenyegette az áldozatait, hogy az egész filmes karrierjüket ellehetetleníti (amit a filmes szakmában addigra elfoglalt státusza lazán lehetővé tett számára), vagy titoktartási szerződéssel (NDA) és akár hétszámjegyű pénzösszegekkel megtámogatott peren kívüli megegyezéssel hallgattatta el őket.

Ha mindez nem tette volna kilátástalanná az oknyomozást, ott volt még a tárgyi bizonyíték hiánya is: A New York Times nem engedhette meg magának, hogy bizonyíthatatlan feltételezésekre felépített cikkben gyanúsítsa meg nagyon súlyos bűncselekményekkel Hollywood egyik legbefolyásosabb emberét. A két újságírónak ebben a lehetetlen helyzetben egyedül az kedvezett, hogy minél több szálat húztak meg az ügyben, annál több új eset bukkant fel előttük, akár az Egyesült Államok határain túli végződéssel is. Így tehát csak idő és lankadatlan kitartás kérdése volt, hogy érdemi bizonyítékokat találnak, vagy akár névvel vállalt vallomásokat is sikerül kapniuk.

A film a konkrét zaklatási események bemutatása helyett az oknyomozás részleteire, annak nehézségeire, és egy ilyen fajsúlyos cikk megjelenéséig elvezető, iszonyatosan körültekintő folyamat mérföldköveire helyezi a hangsúlyt. Eközben persze időről-időre szembesít minket az egyes áldozatok beszámolóival is, amelyekből (ha valaki nem követte szorosan az ügyet) árnyalt képet kaphatunk azokról a kérdésekről, hogy hogyan kerültek ebbe a helyzetbe, miért hallgattak eddig, miért szólaltak meg pont most, és úgy általában: milyen hosszútávú hatása lehet egy ilyen traumának. Habár mára már nagyon is jól ismert a végkifejlet (Weinstein 2020 február vége óta tölti a rá jogerősen kiszabott 23 éves szabadságvesztést a New York államban lévő Rikers Island állami börtönben), a történet bemutatása ennek ellenére végig izgalmas tud maradni. A film készítői nem esnek túlzásokba, és nem színezik túl az oknyomozó újságírás közismerten kemény, de sokszor kifejezetten unalmas és kilátástalan folyamatát, mégis képes olyan szinten fenntartani a néző érdeklődését, hogy együtt izgulunk a főszereplőkkel, és egyszerre sóhajtunk fel, amikor sikerül egy-egy lehetetlennek tűnő gátat áttörniük.

Kicsit persze képet kaphatunk arról is, milyen lehet egy ekkora horderejű cikkhez anyagot gyűjteni: hogyan kell egyensúlyozni a végtelen empátia, türelem, óvatosság, és a soha nem lankadó kitartás mérlegén. Milyen megértést és támogatást igényel a kisgyermekes anyukák házastársaitól a sokszor éjszakába nyúló, vagy többnapos utazásokkal járó nyomozás miatti távollét, fáradtság. Túlzásoktól mentesen láthatjuk azt is, milyen fenyegetések és veszélyek között kell lavíroznia annak, aki egy ekkora darázsfészekbe nyúl. Végül, de nem utolsósorban, különösen a magyar sajtóviszonyok szemszögéből nézve fontos lehet azt is látni, hogy még amikor bizonyítékok vagy nevükkel és arcukkal felvállaltan megszólaló áldozatok is vannak egy médium birtokában, akkor is mennyire fontos betartani a sajtóetikát: vagyis lehetőséget adni a gyanúsított személy megszólalására is. A sajtó társadalmi hatását és felelősségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, és ezen a téren sokat kell még tanulnunk, ezért is jó látni egy ilyen folyamatot, vagy legalábbis annak meghatározó sarokköveit.

Akár a konkrét Weinstein-ügy, akár a #metoo mozgalom kezdetei, vagy általános értelemben maga az oknyomozó újságírás érdekel valakit, jó választás lehet ez a film. Pont annyira tárgyilagos és hiteles, amennyire az ügy komolysága ezt megkívánja, de mindeközben nem veszíti el a nyomozós filmek hajtóerejét adó izgalmasságot sem. Kerüli a túlzásokat mind dramaturgiájában, mind a színészi alakításokban. Nem moralizál, nem demagóg és nem didaktikus, mégis (vagy pont ezért) képes árnyalni egy óriási felháborodást kiváltó, és a mai napig sokféle hatással bíró esetet. Ahogy maga a Weinstein-ügy, úgy ez a film is fontos mementó lehet a huszadik-huszonegyedik század társadalmi problémáinak krónikájában. A film témáját adó, 2017. október 5-én megjelent cikk az előfizetők számára a mai napig elérhető a The New York Times online felületén, ezen a linken.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Azt mondta (She Said)
amerikai filmdráma, 129 perc, 2022
PG: 16

rendező: Maria Schrader
forgatókönyv: Jodi Kantor, Megan Twohey és Rebecca Corbett oknyomozása alapján Rebecca Lenkiewicz
zene: Nicholas Britell
operatőr: Natasha Braier
vágó: Hansjörg Weißbrich

főszereplők:
Carey Mulligan
Zoe Kazan
Patricia Clarkson
Andre Braugher
Jennifer Ehle
Angela Yeoh
Ashley Judd