Egy hetero férfi és egy transz nő találkozása Bronxban, a társadalom peremén. Remek színészi alakításokkal bemutatott fejlődéstörténet és betekintés egy olyan világba, ami elől elfordítjuk a fejünket, amire bélyeget ragasztunk, amit nem értünk, és sokszor nem is akarunk érteni. Pedig a szeretet, a szerelem, az elfogadás, a küzdelem, a kitaszítottság és a bántalmazotti lét nem ismer semmilyen korlátot. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Pár napja felkerült az HBO Max kínálatába Pierre Guillet tavaly nyáron bemutatott első rendezése, ami nálam a radar alatt repülő kis gyöngyszemek gyűjteményét bővíti. Elképesztően kevesen értékelték például az IMDb-n, habár az értékelések átlaga kifejezetten magas, és a felhasználói vélemények elsöprő többsége is rendkívül pozitív.

Nagyon egyszerű, lassan csordogáló, és komoly drámai fordulatoktól mentes történet ez, ezért főleg azoknak ajánlott, akik szeretik a nem túl mozgalmas, de annál inkább emberi sztorikat. A film két egyszerű ember valószerűtlennek tűnő barátságát, és félresiklott, kvázi-plátói szerelmét dolgozza fel. Christina (Lea Nayeli), egy fiatal, transz nő, aki a családjában megélt bántalmazás elől menekül, egy motorcsónakkal próbálja elhagyni New York Bronx negyedét. Mivel a romos állapotú, működésképtelen hajó megvásárlására elmegy az összes pénze, átmenetileg egy hajójavító dokkban húzza meg magát. A motorcsónakjánál is lepusztultabb ideiglenes szálláshelyet Esteban (Raul A. Perez), a dokk egyik szerelője ajánlja fel neki, aki ráadásul a csónak helyrepofozását is vállalja.

A film a két ember között kialakuló kapcsolaton, illetve a csupán Christina rémálmaiban megjelenő traumatikus flashback-epizódokon keresztül mutatja be egy súlyos traumát átélt, transznemű ember hétköznapi küzdelmeit. Nagyon nagy erénye a filmnek, hogy egyetlen szereplő sem sztereotipikus, mindenki összetett, sokrétű személyiséggel rendelkezik, így sem szájbarágós kioktatással, sem elcsépelt drámai fordulatokkal nem traktálja a nézőt. Habár a dialógusok imitt-amott kissé botladoznak, és mesterkéltnek tűnnek, azért alapvetően nagyon gyorsan berántja a nézőt ez a lassúsága ellenére is érdekes történet, mert a forgatókönyv gyenge pontjait tökéletesen ellensúlyozza a főszereplők kiváló játéka. A Christinát alakító Lea Nayeli érzékenyen, minden mozdulatában és arckifejezésében szavak nélkül is hitelesen közvetített érzései egyértelműen viszik a hátukon a filmet. (Lea Nayeli egyébként nem csak a film főszereplője, de a forgatókönyv társszerzője is.)

A könnyen dekódolható, de mégis nagyon szép motorcsónak-metafora, és a keserédessége ellenére is reményteljes, de nyitott lezárás ugyanúgy fontos erénye a filmnek, mint a hangulatokat tökéletesen átadó, nagyon sok közeli felvétellel operáló fényképezés. Habár a téma Magyarország határain túl is eléggé nehezen feldolgozható (nálunk ráadásul ki sem látszik a lényege a vastag rétegben rákent politikai ideológiától), az elsőfilmes Guillet kellő érzékenységgel és semmiképpen sem öncélúan dolgozta fel azt. A nem automatikusan működő, de tanulható elfogadást, a szeretetet, az egymáshoz való értő-érző közelítést, a félelemből felhúzott falak gyengéd lebontását két, más-más módon sérült lelkű ember találkozásán keresztül bemutatni nem kis vállalkozás. A néha mosolyfakasztó, máskor kínos feszengést okozó szituációk anélkül teszik nézhetővé a filmet, hogy elviccelnék a nagyon is komoly témát, ugyanakkor ezek a valójában hétköznapi, szorongó, csetlő-botló közeledések segítenek is abban, hogy a háttérben meghúzódó tragédia és a társadalom perifériáján egyensúlyozó emberek életének szomorúsága ne legyen nyomasztó a néző számára.

Ha nem riaszt vissza a megosztó, és máshol általában nagyon rosszul kezelt téma, és a szerzői filmek lassúsága sem probléma számodra, akkor szerintem nagyon is érdemes rákeresni és megnézni. Főleg azért, mert nem ítélkezik, de a manapság túltolt „érzékenyítés” sztereotípiája sem húzható rá. Egy csendes kis emberi történet, ami némi befogadói nyitottság esetén empátiát ébreszthet, vagy rámutathat olyan aspektusokra, amiket elhallgatunk, szőnyeg alá söprünk, vagy észre sem veszünk az előítéleteink vastag ködén keresztül.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Bristol stílus (Bristol Fashion)
amerikai filmdráma, 103 perc, 2022
PG: 16

rendező: Pierre Guillet
forgatókönyv: Timothy John Foster, Pierre Guillet, Lea Nayeli
zene: Sami El-Enany
operatőr: Timothy John Foster
vágó: Kevin Miller

főszereplők:
Lea Nayeli
Raul A. Perez
Richard DiFrisco
Thomas Daniel