Egy 13 éve elrabolt fiatal nő előkerül – az időközben született lányával együtt. A visszatérésével azonban több kérdést és bizonytalanságot vet fel, mint amennyi kulcsot tud nyújtani a hatóságoknak az elkövető felkutatásához. A szoba óta nem volt ennyire lebilincselő és kitűnő színészi játékokkal elmesélt szabadulós történet. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Az adaptáció kényes és nehéz műfaj. Még egy igazi bestsellerből sem mindig könnyű valóban jó filmet vagy sorozatot készíteni. Számos példáját találni a nagyon elszúrt feldolgozásoknak. Ám időről-időre készülnek egészen remek adaptációk is, amik akár a saját lábukon is megállják a helyüket. Valószínűleg ilyen lehet a Romy Hausmann azonos című regénye alapján készült Drága gyermek is. Abban a tekintetben mindenképp, hogy a könyv ismerete nélkül, önmagában is egy nagyon izgalmas, majdnem tökéletes minisorozatot hozott össze a német filmes csapat.

Ráadásul nem volt könnyű dolga a stábnak, hiszen olyan sztorit dolgoztak fel, aminek a központi témája mondhatni egyáltalán nem újdonság. Az éveken át egy ablaktalan, bunkerszerű helyiségben fogva tartott, majd onnan csodával határos módon kiszabadult anya és gyermeke toposz nagyon ismerős lehet például a 2015-ös, Brie Larson főszereplésével forgatott A szoba c. filmből is. Natascha Kampusch megtörtént esete pedig azt bizonyítja, hogy gyakran maga az élet írja ezeket a borzasztó, de végkifejletükben reménykeltő történeteket.

A Drága gyermek egyediségét és lebilincselő minőségét viszont az adja, hogy már az első rész felénél teljesen elbizonytalanítja és összezavarja a nézőt, aki innentől kezdve kétségbeesetten próbálja majd összerakni mindazt, amit lát. Itt ugyanis még abban sem lehetünk biztosak, hogy aki kiszabadult, az ugyanaz az eltűnt személy, akit 13 éve próbál eredménytelenül megtalálni a német rendőrség. Minden egyes epizódban újabb múltbéli szálak feslenek fel, és a klasszikus krimik dramaturgiai taktikáját követve, mire úgy gondolnánk, hogy kezd összeállni a kép, kapunk egy újabb bizarr és gyanús részletet, ami újragondolásra késztet. Nem könnyítik meg az írók a nézők dolgát túl sok fogódzóval sem: egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy már mindenki gyanús, mindenki megbízhatatlan narrátor, az áldozat látszólag a Stockholm-szindróma jeleit mutatja, az elkövető pedig még a láthatáron sincs.

És ha mindez nem lenne elég, a traumatizált főszereplők viselkedése egyszerre vált ki az emberből empátiát és rettegést. Különösen a két kisgyerek, közülük is a nagyobb játékidővel megajándékozott Naila Schuberth nyújt megdöbbentően és hátborzongatóan pontos, élethűen átélt színészi teljesítményt. Nem minden bokorban terem ennyire tehetséges gyerekszínész! Egy, az élete jelentős részét a külvilágtól elzárt, ingerszegény de lexikális információkban gazdag környezetben felnövekvő gyerek, akinek az egész élete katonai szigorral betartatott szabályok keretei között folyik, szinte földönkívüli lényként érkezik meg a szabad világba. A fogva tartás okozta lelki és viselkedésbeli torzulások megértése is óriási kihívás, főként ha az érzékeny és óvatos kezelés mellett a nyomozáshoz szükséges fontos információkat is csak a teljesen zavarodott és traumatizált áldozatoktól lehet beszerezni. Minden mondatot, minden rajzot, minden elejtett megjegyzést dekódolnia kell a két, egyébként nagyon profi nyomozónak ahhoz, hogy kézre kerítsék az elkövetőt.

Amellett, hogy a kiváló színészek, és a lenyűgöző, drámai hitelességgel játszó gyerekszínészek epizódról-epizódra égetik belénk a nyugtalanító (és sajnos a valóságtól nem is annyira elrugaszkodott) történések újabb és újabb mélységeit, nagyon fontos kiemelni a filmes eszköztár értő és művészi alkalmazását is. A sorozat fényképezése ugyanis nem pusztán tökéletesen adja át az egyes jelenetek vágható atmoszféráját, de majdhogynem tíz percenként kapunk olyan művészi igényességgel komponált beállításokat, amelyek pusztán az esztétikai élményükkel szinte kizökkentenek a cselekmény izgalmából. Hogy csak egyet emeljek ki a hétköznapi jelenetek művészi magasságokba emeléséből: Amikor a kiszabadult és autóbalesetet szenvedett női áldozatot, és a magát a lányaként azonosító Hannah-t beviszik a kórházba, a sürgősségi osztály folyosóin izolációs mentőfóliában sétáló kislány ilyen földöntúli képsorokban fedezi fel a számára idegen bolygónak ható külvilágot:

A tökéletes és valódi művészi igényességgel összeválogatott színkombinációk mellett a fény-árnyék játékok, a rendkívül hatásos és kifejező ultraközeli felvételek, és a sokszor egyedi nézőpontból felvett snittek mind azt bizonyítják, hogy az alkotók nem ismertek kompromisszumot, amikor a formai megvalósítás kifinomultsága került szóba.

Tartalmi oldalon már annál inkább felfedezhetők bizonyos hiányosságok. Habár a regényt sajnos nem olvastam, a végkifejlet bemutatása az előzmények felvezetéséhez képest eléggé összecsapottnak tűnt – gyanítom, hogy a könyvben ez kissé részletesebben van kifejtve. Ahogy az egyes szereplők múltjában is sok olyan homályos folt marad, amit nem lehet azzal magyarázni, hogy az alkotók a nézői képzelőerőre akarták bízni ezeknek a részleteknek a behelyettesítését. Ezen kívül volt néhány logikailag nehezen megmagyarázható lépés is a narratívában, de könnyen meglehet, hogy ez a regényben is így volt, a sorozatírók pedig nem szerettek volna nagyobb módosításokat eszközölni.

Ha viszont összességében tekintünk a sorozatra, akkor ezekért a hiányosságokért bőségesen kárpótol majd a végig fenntartott feszültség, a történet izgalmas kiszámíthatatlansága, a negyedóránként behozott újabb csavar, a szemet gyönyörködtető képi megvalósítás, és természetesen a színészek (különösen az említett gyerekszínészek) egészen lenyűgöző játéka. Annak ellenére, hogy a fizikai erőszakkal és a véres jelenetekkel csínján bántak, a téma érzékenysége és a valósághoz való könnyű köthetősége miatt sok nézőben mély nyomokat hagyhat a történet. Empatikus emberként még úgy sem könnyű végignézni a hosszú időn keresztül fenntartott testi-lelki bántalmazás elhúzódó utóhatásait, hogy a befejezés kifejezetten reményteli képet vetít előre. Ha minderre felkészülve belecsap az ember, egy igazán igényesen kivitelezett, és szerintem a műfajában is kiemelkedő minisorozatot fog kapni, amit sokáig nem fog elfelejteni.

További információk a sorozatról a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Drága gyermek (Liebes Kind)
német krimisorozat, 6X45 perc, 2023
PG: 16

rendező: Isabel Kleefeld, Julian Pörksen
forgatókönyv: Romy Hausmann regénye nyomán Isabel Kleefeld, Julian Pörksen
zene: Juan Luqui, Gustavo Santaollala
operatőr: Alexander Fischerkoesen, Martin Langer
vágó: Christoph Cepok, Renata Salazar-Ivancan

főszereplők:
Kim Riedle
Naila Schuberth
Sammy Schrein
Haley Louise Jones
Hans Löw
Birge Schade
Christian Beermann
Julika Jenkins
Justus von Dohnányi
Özgür Karadeniz