Van egy gép, amely képes megmondani, hogy két ember összeillik-e vagy sem. Anna a saját tapasztalatai révén kételkedni kezd a gép hitelességében, ezért úgy dönt, hogy munkát vállal a Szerelemintézetben, ahol a jelentkezők egy kötődést erősítő tanfolyammal készülnek fel arra, hogy a végén pozitív teszteredményt kapjanak. Előrejelezhető-e az egymásnak rendeltség? Tudjuk-e befolyásolni az egymás iránti érzéseinket? Magunknak hiszünk, vagy feltesszük a párkapcsolatunk sorsát egy ismeretlen működésű gépre? SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Képzeljük el, hogy a jövőben megalkotnak egy gépet, ami nagy bizonyossággal képes megállapítani két emberről, hogy romantikus párként illenek-e egymáshoz. A teszthez “mindössze” annyit kell tenni, hogy a pár mindkét tagjának ki kell tépni egy-egy körmét, majd azokat betenni a gépbe, amely néhány másodperces kalkuláció és némi füst távozása után százalékos pontossággal megadja, hogy mennyire illik egymáshoz a két tesztalany. Vajon mennyire befolyásolná a racionális és emocionális döntéseinket egy ilyen gép vizsgálati eredménye? Magunknak, a saját érzéseinknek hinnénk, vagy vakon bíznánk a technológiában? Ezt a dilemmát teszi meg legújabb filmje központi témájául Christos Nikou (A 2020-as Almák rendezője), amelyet műfai szempontból leginkább retrográd sci-fi drámaként kategorizálhatnánk.

A dráma fő konfliktusa abból adódik, hogy hiába a tökéletes párkapcsolatot igazoló gép, hiába vállalja nagyon sok ember a fájdalmas eljárást, nagyon kevés esetben ad pozitív eredményt a teszt. Habár olyanok is vannak, akik stabil párkapcsolatukat rúgják fel a megerősítésként elvégzett teszt negatív eredménye miatt, mégsem kételkedik senki a szerkezet hitelességében. Inkább megalapítják a Szerelemintézetet, amelynek célja, hogy különféle célzott gyakorlatokkal erősítse meg a párok közötti kötődést, hogy aztán a tanfolyam végén pozitív legyen a tesztjük, és boldogan éljenek, amíg meg nem halnak.

Az éppen állástalan tanárnő Anna (Jessie Buckley) és a kapcsolatukba rendesen belekényelmesedett, de egyébként teljesen jóravaló barátja, Ryan (Jeremy Allen White) már öt éve megcsinálták a tesztet, amelynek pozitív lett az eredménye. Annát az elsekélyesedett kapcsolatuk mégis arra sarkallja, hogy közelebbről is megismerkedjen a bizarr gyakorlatokkal operáló tanfolyammal, és mivel attól tart, hogy Ryan nem menne bele a tanfolyam elvégzésébe, oktatónak jelentkezik az intézetbe, ahová fel is veszik.

Az igazi dilemma akkor születik meg, amikor a gép szerint a sors által is egymásnak rendelt, a valóságban azonban egyre felszínesebb, kiüresedőben lévő kapcsolatban élő Anna az intézet falain belül újra felfedezi a valódi szerelem érzését. A saját érzelmei és a tudományba vetett kollektív bizalom és hit kezd el viaskodni benne, és egyre megszállottabban próbál bizonyítékokat gyűjteni mindkét oldalon.

Habár a történet hangulata kicsit hasonlít a Black Mirror sorozat egy-egy epizódjáéhoz, itt semmiképpen nem beszélhetünk disztópiáról. Ugyanakkor elég egyértelmű görbe tükröt tart elénk a sztori, amely megmutatja, mennyire leuralták életünket a technológiai megoldások, amikor már a legbensőbb érzéseinket is félredobjuk, és vakon hiszünk egy gép döntéshozatalának hitelességében. Tényleg le lehet bontani vegytiszta biokémiai folyamatokra két ember romantikus vonzódását, vagy csak elszoktunk már attól, hogy higgyünk a saját megérzéseinknek? A kérdésekre a lassan kibontakozó film végül megadja a választ, de hatalmas csattanóra, vagy óriási csavarra ne számítsunk.

Ez ugyanis egy kissé melankolikus, nagyon lassan csordogáló történet, aminek nem a váratlan fordulatok és a drámai csúcspontok adják az értékét. Pellengérre állított, filmtörténeti utalásokba csomagolt romantikus kliséken keresztül szembesítenek bennünket a valóság és az elképzelt, idealizált romantika között feszülő ellentétre. A főszerepeket alakító színészek, különösen a történet középpontjában álló Annát megformáló Jessie Buckley finom, érzékeny, sokszor szavak nélküli, pusztán metakommunikációval megvalósított játéka a másik ok, ami miatt igazi kis gyöngyszem ez a film. A retrográd hangulatért pedig nem csupán a díszletes csapatnak, de a film operatőrének, Rév Marcellnek is hálásak lehetünk. Marcell a formát a tartalomhoz igazítva félretette a digitális kamerákat, és 35mm-es celluloidra fényképezte a filmet, így valóban úgy érezhetjük, mintha a 70-es években történt volna a forgatás.

Ha egy film kamerái mögött ott van Rév Marcell, a kamerák előtt pedig Jessie Buckley, az nekem mindig elegendő motiváció arra, hogy ne hagyjam ki. Ezúttal sem bántam meg, még ha a Körmök feltehetően nem is lesz kasszasiker, és minden bizonnyal megmarad a rétegfilm kategóriában. Ugyanakkor ha valaki (hozzám hasonlóan) szeret filozofikus dolgokon elmélkedni, és a romantikus filmek sablonossága helyett inkább a meglepően különc ötleteket és a lassan haladó történeteket részesíti előnyben, az nem fog csalódni benne.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Körmök (Fingernails)
amerikai-angol romantikus sci-fi dráma, 113 perc, 2023
PG: 16

rendező: Christos Nikou
forgatókönyv: Christos Nikou, Sam Steiner, Stavros Raptis
zene: Christopher Stracey
operatőr: Rév Marcell
vágó: Yorgos Zafeiris

főszereplők:
Jessie Buckley
Jeremy Allen White
Riz Ahmed
Luke Wilson
Christian Meer
Amanda Arcuri
Albert Chung
Heather Dicke