Mi történik, amikor egy utópisztikus vízió biztonságosnak hitt falai repedezni kezdenek? Hogyan válik börtönné a tökéletesnek hazudott álvilág? Ki lehet-e szabadulni a mátrix fogságából, és ha igen, milyen áron? Lehet-e egyáltalán valaki boldog egy tökéletesre polírozott, hibátlan világban, ha az akarata ellenére került oda? SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Festői szépségű, hegyekkel körülvett, hatalmas pálmákkal gazdagon teleszórt színhely, valahol az Egyesült Államok nyugati partján – egy sivatagos terület kellős közepén. Az ötvenes években járunk, bár ez főleg a társadalmi viszonyokból jön le, mert a külsőségek inkább a hatvanas évekre hajaznak. Az első látásra is katalógusszerű, tökéletesre polírozott, harsány színekkel felfestett környezetben hibátlan és gyönyörű emberek élnek, közöttük a főhőseink: Alice (Florence Pugh) és Jack (Harry Styles). Jack, mint az összes férfi a lakónegyedben, egy Victory nevű, titokzatos vállalatnál dolgozik, Alice pedig, szintén az összes többi feleséghez hasonlóan, a háztartást vezeti és esténként ínycsiklandó vacsorával, és makulátlan külsővel várja haza férjét. Mindenki gazdag és boldog, senki nem szenved hiányt semmiben, sehol egy konfliktus, mindenki élre vasalt, vidám, elégedett, egyszóval: tökéletes. Ennek a tökéletességnek azonban ára van: egyetlen nő sem kérdezgetheti a férjét a szigorúan titkos, Victory nevű céggel kapcsolatban semmiről, és a lakónegyedet sem hagyhatja el senki a férfiakon kívül, akik minden reggel elmennek dolgozni a vállalatnak a minivároson kívül eső központjába. Ezt a szabályt látszólag az összes lakó örömmel elfogadja, és még azon sem akad fenn senki, hogy limitált életterükben a közlekedéstől a helyi rádión át a szabadidőközpontig mindenen a Victory logója virít, a tévéből és a rádióból pedig a cég vezére, Frank (Chris Pine) szól az emberekhez nap mint nap.

Azonban egy napon az egyik nő furcsán kezd el viselkedni, amit Alice nyugtalanítónak tart, és miközben próbálja kideríteni a különös viselkedés okát, önmagán is megmagyarázhatatlan dolgokat tapasztal. Folyamatosan ugyanaz a dallam jár a fejében éjjel-nappal, rémálmok gyötrik, és már fényes nappal is meglehetősen nyomasztó víziói támadnak. Később szemtanúja lesz valaminek, amit nem lett volna szabad látnia, és ekkortól kezdve végképp rémálommá válik az addigi idilli élete. Amikor Alice szokatlan viselkedése már nem csak a saját férjének, de a többi feleségnek is feltűnik, Frank egyre intenzívebben kezd érdeklődni iránta, főhősünk elméjét pedig foglyul ejti az az intenzív érzés, hogy valami súlyos dolgot takargat előlük a cégvezető.

Ami ezután történik, azt spoilermentesen nem lehet leírni, ezért csak annyit mondhatok, hogy egy váratlan, de a filmtörténetben egyáltalán nem ismeretlen csavart kap a sztori, majd az addig szinte az unalomig lassan építkező eseménysor hirtelen felgyorsul, és egy egészen más világban találjuk magunkat. Azt persze már az első tíz perc után sejti a néző, hogy valami nem mindennapi háttér lehet az idillinek felfestett, majd egyre erősödő balsejtelemmel fűszerezett világ mögött, és aki elég sok science fiction-t nézett, az a kulcs egy részét talán össze is rakja, mire a fordulat bekövetkezik.

Ami a film mondanivalóját illeti, nem könnyű röviden összefoglalni. Főként azért, mert az tisztán látszik, hogy a rendezőnek (Olivia Wilde, aki egyben az egyik főszereplője is a filmnek) és a forgatókönyvíróknak (Katie Silberman, Carey Van Dyke, Shane Van Dyke) sokféle dolog járhatott a fejükben, amikor kitalálták a sztorit. A legerősebben nyilvánvalóan a férfiak uralta világ önzése elleni feminista kiállás tűnik kézenfekvőnek, de itt van a boldogságkeresés a modern korban problémaköre, a valóságtól elrugaszkodott, agymosásra építő uralmi rendszerek sebezhetősége, de még a metaverzum félelmetessége is elég határozott hangsúlyt kap. Azt nem állítom, hogy tökéletesen koherens, összeszedett, és katartikusan befejezett thrillerről lenne szó, mert ezeket a témákat valószínűleg sokkal gyakorlottabb kézzel lehetett volna a feltételezett inspirációs forrásokhoz hasonlóan erős mozivá varázsolni. Hiszen van itt minden: a Mátrix és az Eredet párhuzamos világaitól kezdve David Lynch-nek a hatvanas évek túlfestett külvárosi ideálján keresztül a Született feleségek atmoszférájáig, és még ennél is tovább tart az ihletforrások sora.

A kissé széteső, sokat markoló, de mégis keveset fogó végeredménynek viszont bőven vannak erényei is ahhoz, hogy érdemes legyen a játékidő két óráját rászánni. Egyrészt a szereplők – kiemelten a már sokat bizonyított Florence Pugh – kihozták a forgatókönyv adta lehetőségekből a maximumot. Másrészt a film zenei világa, és a David Lynch-et idéző, feszültségfokozó hangeffektjei tökéletes kontrasztot alkotnak a sterilre fényesített, vibrálóan színes külsőségekkel. A film fényképezése és vágása is rendkívül kreatív és minden pillanatban kifejezően illeszkedik az adott jelenet mondanivalójához. Ráadásul abban is biztos vagyok, hogy az érintett témák közül mindenki találni fog legalább egyet, ami megragadja, és egy kicsit elgondolkodtatja. Aki tehát egy szórakoztató, de nem túl mélyenszántó, mégis igényesen kivitelezett filmre vágyik, annak ez elég jó választás lesz. Nem újranézős darab, de egyszer mindenképp megéri!

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
Twitter

Nincs baj, drágám (Don’t Worry Darling)
amerikai thriller-dráma, 123 perc, 2022
PG: 16

rendező: Olivia Wilde
forgatókönyv: Katie Silberman, Carey Van Dyke, Shane Van Dyke
zene: John Powell
operatőr: Matthew Libatique
vágó: Affonso Gonçalves

főszereplők:
Florence Pugh
Harry Styles
Chris Pine
Olivia Wilde
KiKi Layne
Gemma Chan
Nick Kroll
Sydney Chandler
Asif Ali
Kate Berlant
Douglas Smith