Igaz történet a kitartásról, az álmainkhoz való ragaszkodásról, és a barátság mibenlétéről egy 177 kilométeres maratoni úszás tükrében. Diana Nyad 64 évesen beteljesítette azt az álmot, ami 28 évesen nem sikerült neki. Felemelő életrajzi dráma egy emberi ésszel felfoghatatlan sportteljesítmény bemutatásán keresztül. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Diana Nyad 1978-ban, 28 évesen történelmi világrekordot készült beállítani. Kubából a floridai Key West-be úszott volna, amely egy közel 180 kilométeres táv, minimum két és fél napnyi folyamatos úszással. Negyvenkét órával az indulás után, 122 kilométerrel a háta mögött az orvosai kiemeltették a vízből, mert az örvények folyamatosan nekicsapták az úszónőt az őt védő cápaketrec falának, és vészesen el is sodródott a céliránytól. 1979-ben, harmincadik születésnapján egy rövidebb úttal beállította a nyíltvízi úszás világrekordját, de az eredeti kísérletről lemondott. Egészen hatvanadik születésnapjáig, amikor is elhatározta, hogy újra megpróbál Kubából Floridába úszni, ráadásul ezúttal cápaketrec nélkül. Egyéves felkészülés és négy sikertelen kísérlet után 2013. augusztus 31-e és szeptember 2-a között, 64 évesen, egy 35 fős kísérőcsapat felügyelete mellett végül teljesítette a 177 kilométeres, emberi ésszel felfoghatatlanul kemény, maratoni távot. Erről a küzdelemről szól a Nyad c. film.

Az Oscar-díjas rendező-házaspár Elizabeth Chai Vasarhelyi és Jimmy Chi több kiváló dokumentumfilm után Diana Nyad történetével debütált a nagyjátékfilmes világban. A forgatókönyvet az úszónő 2015-ös önéletrajzi könyve (Find a Way) alapján írta Julia Cox, aki jó néhány ponton kiszínezte/módosította az eredeti eseményeket, természetesen a legfontosabb tényadatok pontos megtartása mellett. A háttérinfók ismeretében is azzal az kétséggel ültem le a film elé, hogy engem biztos nem fog tudni lekötni egy kétórás sportfilm, hiszen lövésem sincs a sportághoz, nem is érdekel, és bár valóban durva ez a teljesítmény, de két órára biztos nem fog a képernyő elé szögezni. Ha nem Jodie Foster kapta volna az úszónő legjobb barátjának és egyben edzőjének szerepét, valószínűleg bele sem fogok. Végül nemhogy beszippantott, de a kifejezetten megindító befejezés még úgy is megszorongatta a torkomat, hogy a valós események ismerete alapján semmi meglepő nem volt benne.

A hatás pedig nem feltétlenül a rendezésnek vagy a forgatókönyvnek volt köszönhető, hiszen ezen a téren ugyanazokkal a klisékkel és sabloneszközökkel dolgoztak az alkotók, mint amiket a legtöbb, hasonló témájú sportfilmből már unásig ismerhetünk. Zűrös családi háttér a gyerekkorban, feldolgozatlan trauma a kiskamaszkorban, hatalmas álom, nagy csalódás, majd egy lehetetlen küldetés, amit először megkérdőjelez, majd teljes önfeláldozással segít a legjobb barát. A felkészülés közben a sok évtizedes barátságot is próbára tevő, súlyos konfliktusok, majd a végén kibékülés, és a jól megérdemelt siker. Ez így valóban nem túl eredeti, még ha maga az élet is írta, némi szerzői színezéssel megtámogatva. Amitől mégis felejthetetlen élményt nyújt az egész, az a színészek munkája.

Elsősorban Jodie Foster és Annette Bening párosának lenyűgöző játéka az, ami elviszi a hátán az egész filmet. Diana Nyad (Annette Bening) nem könnyű karakter. Öntörvényű, kontrollmániás, a környezetét folyamatosan próbára tevő, kemény ember, akit belül a fel nem dolgozott traumái legalább annyira kínoznak, mint a fiatalkori, be nem teljesült álma. Ehhez adjuk hozzá a hatvanéves kor elérésekor érkező, öregséggel kapcsolatos, nehezen megemészthető belső feszültséget, és máris kész egy kívülről kőkemény, belül sebzett vadként küzdő személyiség, amelyet úgy játszik el Annette Bening, mintha ténylegesen Dianát látnánk a képernyőn. Ezt persze nagyban segíti a parádés casting is: a film elején és végén ugyanis részleteket láthatunk az eredeti, archív felvételekből (a rendezőpáros nehezen szakad el a dokumentumfilmes múltjától), amelyeken feltűnik Diana Nyad és Bonnie Stoll. Ekkor tudatosul a nézőben, hogy a két színésznő a legapróbb mozdulatig és arcrezdülésig tökéletesen személyesítette meg a valódi történet főhőseit.

Jodie Foster mostanában ritkán látható nagyjátékfilmben, de az ő esetében pár évnyi kihagyás észre sem vehető a színészi teljesítményen. Bonnie Stoll (Jodie Foster) személye a történet szerint egy fontos mellékszerep, de Foster szinte főhőst varázsolt belőle. Persze szó sincs arról, hogy le akarta volna játszani Beninget, sokkal inkább egyenrangú társ-főszereplőként érvényesült a karaktere, ami nem kevésbé rétegzett, mint Nyad esetében. Míg Diana az álmaink fel nem adásáról, az életkornak mint korlátozó tényezőnek az elutasításáról és a csapat fontosságának felismeréséről mesél, addig Bonnie a barátság megtartása és az önfeladás közötti egyensúlyozásról, a szeretett személy védelmezésének és szabadon engedésének dilemmájáról, valamint az elfogadhatatlannal való megbékélésről mutat nekünk nagyon szép példát.

Bár nem soroltam fel minden apró részletet, de már a fentiekből is kiderülhet, hogy a maratoni úszónő történetén keresztül nagyon sok olyan téma kerül terítékre, amelyek önmagukban, általános szempontból is fontosak lehetnek. A film kritikusai egyöntetűen bírálják a kulcseseményeknél megjelenő közhelyes mondatokat, klisészerű jeleneteket. Ez egy fikciós mű esetében talán tökéletesen érvényes bírálat is lehet, de ezt a valós történetet tekintve nagyobb alázattal kell megközelíteni azokat a bizonyos mondatokat. Diana Nyad a közel 3 napos, iszonyatos kínok között megtett 177 kilométeres maratoni úszása után, az ájulás szélén kibotorkálva Key West partjain a következő szavakkal köszöntötte az őt ünneplő tömeget:

“Csak három dolgot szeretnék mondani. Az első: soha, de soha ne adjátok fel. A második: soha nem késő követni az álmainkat. És a harmadik: az úszás magányos sportnak tűnhet, de csapat nélkül nem megy.”

Közhelyes szavak, ugye? Talán igen, de ha megnézzük, hogy ki és milyen küzdelmek végén mondta mindezt, rögtön kevésbé tartjuk majd elcsépeltnek őket. És ebben a tekintetben is jól teljesít a film: testközelből mutatja be azokat az apró részleteket, amelyekről a legtöbbünknek valószínűleg fogalma sincs a maratoni úszás témakörében. Hogyan lehet kibírni 3 napon keresztül a sós vízben? Hogyan eszik-iszik és hogyan végzi a dolgát az ember, ha 177 kilométeren keresztül nem mászhat ki a vízből az őt kísérő hajókra? Éjszaka hogyan látja, hogy merre kell úsznia? Hogyan tudja elkerülni a cápák, a kockamedúzák és a spanyol gályák támadásait? Mi a helyzet a hirtelen lecsapó viharokkal és a tengeráramlatokkal? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket is tisztáz a film, de talán nem is ez a legfontosabb felismerés, ami miatt átértékelhetjük bizonyos mondatok közhelyszerűségét.

Amit ebből a két órából megtanulhatunk, az az, hogy itt valójában nem csupán egy fantasztikus rekord megdöntéséről van szó, ami vagy összejön, vagy nem. A tengeri navigátor, a cápariasztó berendezések, a sportorvos és az éjjel hordott védőfelszerelések ellenére ebbe a kísérletbe simán bele lehet halni. Nyad ennek biztos tudatában ugrott be a vízbe Kubában, Stoll pedig szintén ennek az ismeretében vállalta, hogy akár az utolsó közös útjuk is lehet ez a kísérlet. Többször előfordult, hogy ténylegesen a halál kapujából rántották vissza Nyad-et, mire végül teljesítette a kitűzött célt. És eközben nemcsak bizonyított saját magának, vagy kipipált egy sort a bakancslistáján, hanem nagyon sokat tanult is önmagáról, a barátságról, és talán a személyisége kemény páncélja is megrepedezett egy kissé. Ezt látva és megértve, nagyobb alázattal fogadhatjuk az elsőre elcsépeltnek hangzó, de végül új értelmet nyert mondatokat.

Az elképesztő rekord beállítása után szinte azonnal komoly vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy Nyad valóban “szabályszerűen” úszta-e le a távot. A független szakértők jelenlétének hiánya, a szabályok utólagos meghatározása és a legénység állítólagos ellentmondásos nyilatkozatai miatt 2023 szeptemberében a Nyíltvízi Úszó Világszövetség kijelentette, hogy nem ratifikálják Diana Nyad úszását, és a Guinness Rekordok Könyvéből is törölték a rekordot. Ugyanakkor a Maratoni Úszók Szövetsége kiállt Nyad mellett, és szakmai érvekkel támasztotta alá a véleményét. A Nyad egyáltalán nem foglalkozik az esemény utóéletével, hiszen nem dokumentumfilmről van szó. Életrajzi sportfilmként nem a rekordot szerették volna bemutatni, hanem azt, hogy 60 évesen sincs vége egy ember életének, még akkor sem, ha ezt a környezetünk egészen másképp látja. Ebben a tekintetben az alkotók nagyon jó munkát végeztek, a film ugyanis sok szempontból felemelő, inspiráló, és gondolatébresztő. Aki teheti, ne hagyja ki!

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Nyad
amerikai életrajzi dráma, 121 perc, 2023
PG: 13

rendező: Jimmy Chin, Elizabeth Chai Vasarhelyi
forgatókönyv: Julia Cox, Diana Nyad
zene: Alexandre Desplat
operatőr: Claudio Miranda
vágó: Christopher Tellefsen

főszereplők:
Annette Bening
Jodie Foster
Anna Harriette Pittman
Rhys Ifans
Karly Rothenberg
Ethan Jones Romero
Grace Subervi
Jeena Yi