Egy felnőtt nő visszaemlékezése egy 20 évvel ezelőtti nyaralásra édesapjával, ahol a felszínen semmi nem történt, mélyen legbelül viszont egy súlyos dráma készülődött. Ahogyan Sophie próbálja az édesapja emlékeit összerakni a kilencvenes években készült saját videofelvételeiből, és megfakult emlékeiből, úgy sejlik föl a néző előtt is egy mindvégig kimondatlan, eltemetett dráma. Lassú, keserédes, melankolikus történet, kreatív és egyedi filmes megoldásokkal, és nagyon szerethető karakterekkel. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

A 2022-es Cannes-i Filmfesztiválon a Nemzetközi Kritikusok Hetén bemutatott film a skót Charlotte Wells első nagyjátékfilmje. Az eddig csak rövidfilmjeiről ismert rendező nagyon érdekes alapkoncepcióra építette első egész estés mozifilmjét: Egy olyan visszaemlékezést láthatunk, amelyben rengeteg ismeretlen folt van, ezt próbálja húsz év távlatából, egy nyaraláson készült kézikamerás házi videofelvételekből összerakni az egyik főszereplő – Sophie (Frankie Corio és Celia Rowlson-Hall).

Sophie 11 éves volt, amikor az elvált (vagy különélő), 31 éves édesapja, Calum (Paul Mescal) elvitte őt egy törökországi nyaralásra, valamikor a kilencvenes években. Egy középszerű, kissé lepukkant üdülőhelyen töltött együtt pár napot apa és lánya, ahol a kislány az új videokamerájával készített egy csomó felvételt. Ezeket nézi vissza, és próbálja felnőtt fejjel kitölteni az emlékekben lévő hézagokat az immáron 31 éves Sophie a film bő másfél órája alatt. A nyaralás teljesen átlagos, hétköznapi történésekkel folyik, látszólag vidám hangulatban, nincsenek különös események vagy drámai fordulatok. Mégis van valami, ami miatt ezeket az emlékeket muszáj elővenni, és kísérletet tenni a teljes kép összeállítására.

Ez pedig nem más, mint az apa, Calum titka. Az első pillanattól kezdve érezhető, hogy bár igyekszik vidámmá és felhőtlenné tenni a nyaralást, a férfi nagyon súlyos terhet cipel magában. Sok más részlet mellett az sem derül ki, hogy pontosan mi történhetett a múltjában, de minden mozdulata, arckifejezése, mondata sugározza, hogy nagyon mély depressziótól szenved. Apró információk persze megjelennek, ahogy a film halad előre a maga házivideós ritmusában: Megtudjuk, hogy Calum a kislány anyjától különváltan él, és hogy anyagilag nincs kifejezetten jó helyzetben. Kiderül az is, hogy ennek ellenére szeretne mindent megadni a lányának, akit láthatóan igazi gondoskodó szülőként szeret, és nem csupán anyagi értelemben szeretne gondoskodni róla, de lelki szempontból is stabil támasza kíván lenni. Mindeközben igyekszik Sophie elől a lehető legjobban takargatni a súlyos terhet, amit cipel, és ez többé-kevésbé sikerül is neki, hiszen a vidám, felszabadult, az apjával kiegyensúlyozott (helyenként a korát megelőzően érett, felnőttes) viszonyban lévő lány akkor és ott nem vesz észre semmit apja szenvedéséből.

Hogy mitől lesz mégis nagyszerű egy ilyen melankolikus hangulatú, retrospektív film? Rengeteg dologtól. Egyrészt a folyamatosan csak sejtetett háttér anélkül bontakozik ki a nézőben, hogy erről egyetlen mondat is elhangzana a film teljes játékideje alatt. Másrészt a két színész között tökéletesen hiteles apa-lánya kémia működik, ami persze a rendező profizmusának is köszönhető: Wells két hétig nem forgatott, csak hagyta, hogy ismerkedjen a két ember a forgatási helyszínen, és kialakulhasson közöttük egy bizalmi viszony. Ennek köszönhetően nincs olyan jelenet, amely eljátszottnak vagy mesterkéltnek hatna. Sokszor éreztem úgy, mintha Frankie valóban Paul Mescal lánya lenne.

Aztán itt vannak a betétdalok. Minden számnak pontosan meghatározott narratív szerepe van: gyakorlatilag ezeknek a daloknak a szövege beszél sokszor a színészek helyett. Nem csupán hangulatában illeszkedik pontosan a filmes kontextusba az összes dalszöveg, hanem magyarázza és előreviszi a mondanivalót, ezért lehet hasznos, ha a néző pontosan érti is ezeket (én nem teljes feliratos változatban néztem, csak a dialógok voltak feliratozva, remélhetőleg a magyar változatban a dalszövegeket is fordítják majd). A betétzene mellett nagyon fontos megemlíteni a tudatosan használt környezeti hangokat is. Lehet ez a háttérzenét fokozatosan elnyomó, egyre hangosabban harsogó tengermorajlás, vagy Sophie alvásának hosszú percekig hallható, nyugodt szuszogása, ami éles kontrasztban áll az eközben magányos tánccal önmagát nyugtató apja képével.

Nem lehet elmenni a film kreatívan mesélő képi világa mellett sem. Amikor a szereplők keveset beszélnek, és épp zene sem szól a háttérben, akkor nagyon nagy jelentősége van a képek kompozíciójának. Gyönyörű ultraközeli felvételekkel közvetítik egyrészt az apa és lánya közötti harmonikus szülő-gyermek viszonyt, másrészt viszont ezek a közelik egyben utalnak arra is, hogy egyszerre mindig csak egy kis részletet láthatunk a teljességből, így nem ismerhetjük a valódi “nagy képet”. Helyenként a világítás is beszédes: briliáns megoldás például, amikor egyetlen képben láthatjuk, ahogy a felhőtlen, vidám Sophie egy könyvet lapozgat a meleg fényekkel megvilágított hotelszobában, miközben a fal másik oldalán a magába roskadt Calum a hideg fénnyel elárasztott fürdőszobában próbálja levágni a karjáról a gipszkötést, meg is sebzi magát, és visszafojtott szenvedéssel válaszolgat röviden a lányának. Költőien szép, metaforikus utalások ezek, amikre érdemes odafigyelni egy cselekményekben és fordulatokban nem bővelkedő filmben.

És ha a hangulat, a lenyűgözően kiváló színészi játék, a dialógusok nélküli történetmesélés, a filmes eszköztár kreatív alkalmazása és a szereplők helyett beszélő betétdalok nem lennének elegendőek, akkor jön a befejezés. Spoilermentesen nem tudok róla részleteiben beszélni, ezért csak annyit mondhatok, hogy az Under Pressure c. számon ember nem sírt még úgy, mint ahogy itt, ennek a jelenetnek a tökéletes kiegészítéseként fog sok nézőből mélyen megindító reakciót kiváltani. Ahogy a film legvégén látható jelenet is önmagában csak egy egyszerű reptéri búcsú lenne, de az említett Queen-David Bowie dallal aláfestett drámai csúcspont után egészen új értelmet nyer, ráadásul láthatunk majd egy olyan vágói bravúrt is, ami szintén csak emelni tudja a megindító lezárás hatását. Eddigi filmes élményeim alapján ezt a fajta, hatásvadászat nélküli, minden filmes klisét és tradíciót kerülő, mégis döbbenetes erejű megoldást egyetemen sem lehetne tanítani. Kíváncsian várom, hogy a jövőben mi kerül még elő a rendező kezei közül.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Volt egyszer egy nyár (Aftersun)
angol-amerikai filmdráma, 102 perc, 2022
PG: 16

rendező: Charlotte Wells
forgatókönyv: Charlotte Wells
zene: Oliver Coates
operatőr: Gregory Oke
vágó: Blair McClendon

főszereplők:
Paul Mescal
Frankie Corio
Celia Rowlson-Hall
Sally Messham
Brooklyn Toulson