Szupernaturalista, romantikus felnövéstörténet két, nagyon különböző, francia lányról, akik mégis szinte szimbiotikus kapcsolatba sodródnak egymással. Szenvedély, szenvedés, felnövés – panelek és közhelyek nélkül, őszintén, egyenesen, érzékenyen. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Hogyan ajánljon az ember egy olyan filmet, ami három óra terjedelmű, egyetlen fordulattól eltekintve szinte semmi nem történik benne, két fiatal lány szerelméről szól, ráadásul még a nyitottabb szellemű néző számára is meglepően naturalista és hosszú ágyjelenetekkel van teletűzdelve? Nos, ha csak ezeket a paramétereket mondom el róla, akkor valószínűleg eszébe sem jutna senkinek leülni elé. Viszont ha elárulom, hogy a filmvégi stáblista alatt végig az járt a fejemben, hogy soha nem láttam még olyan filmet, ami ennyire csontig hatolóan mutatta volna meg a szerelem lényegét (annak legszebb és legfájdalmasabb aspektusaival együtt) anélkül, hogy egyetlen tizedmásodpercre is a hatásvadászat csapdájába esett volna, akkor talán mégis megér néhány mondatot.

A Julie Maroh képregényén (A legmelegebb szín a kék) alapuló történet – ahogyan azt a bevezetőben jeleztem – nem túl bonyolult. Adèle (Adèle Exarchopoulos) végzős középiskolás, aki nővé érését a korosztályára kevésbé jellemző frusztráló élmények során tapasztalja meg. Vágyik egy másik ember közelségére, a szerelemre és az intim együttlétre, de ezt nem találja meg a fiúkkal való kapcsolataiban. Aztán egyszer pont olyan sorsszerű és kiszámíthatatlan módon szikrázik fel benne valami, amit még maga sem ért, mint ahogyan arról a francia irodalomórán egy műelemzés közben hallott. Emmával (Léa Seydoux), az érett, független, szabadelvű, egyetemista lánnyal, aki festői pályára készül, csak egy pillanatra akad össze a tekintetük, de ez bőven elég ahhoz, hogy amikor újra találkoznak, megismerkedjenek, és lassanként kialakuljon közöttük egy semmihez sem fogható erejű szerelem.

Adèle mindennapjait és a két lány lassú közeledését, egymás felfedezését, majd szenvedélyes testi-lelki kapcsolatát a szokásostól eltérő módon, hosszan kitartott, szinte valós időben felvett jelenetek során láthatjuk. A lassú tempó és a szuperközeli képek együttesen olyan intim hangulatot teremtenek, mintha ott sétálnánk mellettük az utcán, ott ülnénk velük a padon, feküdnénk velük a fűben, vagy a hálószobában. Akit úgy sikerül beszippantania ennek a közelségnek a hangulata, mint engem, az nem fogja öncélúnak tartani az egészet, épp ellenkezőleg: ezzel a szupertermészetes, realista megközelítéssel lehet igazán átélni azt az utazást, amin a két karakter keresztülmegy.

És ha már a naturalizmus szóba került: elsőre talán sokkoló lehet, hogy Abdellatif Kechiche köntörfalazás nélkül, a maga teljes valóságában mutat be mindent, beleértve az ágyjeleneteket is. Végignézve a teljes filmet egyértelművé válik, hogy ez sem egyfajta öncélú, már-már pornográfiába hajló szexmutogatás, hanem annak a rendezői vezérelvnek a kiteljesedése, hogy semmit nem takargatnak el. A szereplők mindent a lehető legtermészetesebb módon, ugyanakkor esztétikailag a giccs vagy az ízléstelenség elkerülésével jelenítenek meg. A szenvedélyes szerelmi jelenetek pont annyira valóságosak, mint a drámai helyzetekben a düh, vagy a kétségbeesett összeomlás. Filmvásznon senkit nem láttam még úgy sírni, ahogy Adèle Exarchopoulos zokogott. Nem egyszerűen sírt – vulkánszerűen tört fel belőle a kétségbeesett, rettegő félelem. A valósághű ábrázolás még az olyan hétköznapi cselekvésekre is igaz, mint az evés – amiből talán még az ágyjeleneteknél is többet kapunk ebben a három órában.

Érdemes kiemelni, hogy bár adná magát a lehetőség, az Adèle élete nem megy bele a homoszexuális kapcsolat társadalmi elfogadottságának problémájába. Éppen csak annyira szerepel ez a tényező a történetben, amennyire a valóságban is része lehetne egy hasonló kapcsolat esetén. Emiatt, aki kellő nyitottsággal nézi a filmet, nagyjából 30-40 perc után meg is feledkezik arról, hogy két lány történetét látja, és csak magára az univerzálisan értelmezhető érzelmi kérdésekre fókuszál. Ezekből pedig pont ugyanazokat kapjuk, mint egy hetero kapcsolat esetén: mi az, ami a testiségen túl életben tud tartani egy kapcsolatot? Van-e elegendő közös érintkezési pont, mindketten boldognak mondhatják-e magukat? Képesek-e úgy elfogadni a másikat, ahogyan van? Áthidalhatók-e a kulturális, szociális és életkorbeli különbözőségek? Létezik-e megbocsátás a megcsalásra? És még sorolhatnám.

Kinek ajánlanám akkor ezt a filmet? Aki a fenti kérdéseket nem egy klasszikus klisékből felépített, másfél órás romantikus drámában szeretné látni, hanem egy művészi igényességgel kivitelezett, őszinte és természetes színészi munkával megjelenített, valóban egész estét kívánó moziban. Akit nem zavar, hogy naturalista módon ábrázolt, tízperces szexjeleneteket is fog látni. Akinek a váratlan fordulatok, nagy drámák, és klasszikus romantikus elemek hiányára kellő kárpótlás lehet a gyönyörű fényképezés és az elképesztően hiteles, realista színészi játék. És aki valaha szerelmes volt, vagy törték már össze úgy a szívét, hogy azt hitte, nincs tovább…

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Adèle élete (La vie d’Adèle)
francia-belga-spanyol romantikus filmdráma, 179 perc, 2013
PG: 18

rendező: Abdellatif Kechiche
forgatókönyv: Julie Maroh képregénye alapján Abdellatif Kechiche és Ghalya Lacroix
zene: Jean-Paul Hurier, Elise Luguern
operatőr: Sofian El Fani
vágó: Sophie Brunet, Ghalya Lacroix, Albertine Lastera, Jean-Marie Lengelle, Camille Toubkis

főszereplők:
Léa Seydoux
Adèle Exarchopoulos
Salim Kechiouche
Aurélien Recoing
Catherine Salée
Jérémie Laheurte
Sandor Funtek
Anne Loiret
Benoît Pilot