Kenneth Branagh önéletrajzi ihletésű, főként fekete-fehérben forgatott drámája az 1969-ben kezdődött északír polgárháború díszleteiben, egy kilenc éves kisfiú szemszögéből elmesélve. Keserédes fűszerezésű felnövéstörténet, és tisztelgés Belfast polgárai előtt. Azok előtt, akik maradtak, azok előtt, akik elmentek, és azok előtt, akik elestek.
SPOILERMENTES élménybeszámoló.

1969. augusztusában járunk Belfastban. A kilenc éves Buddy (Jude Hill) – akit a rendező többé-kevésbé önmagáról mintázott – szüleivel és nagyszüleivel éli a kisiskolások vidám, felszabadult mindennapjait egy munkásnegyedben. Az utcán játszik a barátaival, kiváló tanuló a suliban, imádja a szüleit és a nagyszüleit is, és az első gyerekszerelem is ott ólálkodik a sarkon. Az idilli képet hirtelen megszakítja egy utcai zavargás, ahol protestáns tüntetők törnek-zúznak, és követelik a katolikusok távozását. Az elsőre sokkoló felkelést több másik követi, és kitör az északír polgárháború, amiből persze egy kisiskolás semmit nem ért, csak döbbenettel próbálja befogadni a megmagyarázhatatlant.

Buddy szülei folyamatos anyagi nehézségekkel küzdenek, és az apát (Jamie Dornan), aki időről-időre Londonba utazik dolgozni, hogy eltarthassa a családját, megkörnyékezi a helyi protestáns agitátor is, hogy csatlakozzon a felkelőkhöz. Hiába protestáns a család, az erőszakkal nem értenek egyet, ezért próbálnak távol maradni az események fősodrától, és a gyerekeiket is úgy nevelik, hogy kerüljék a konfliktusokat. A feszültség viszont egyre nő, a családban a betegség is felüti a fejét, és az apa minden egyes elutazása során egyre jobban aggódik a hátrahagyott családtagok épségéért.

Buddy persze mindebből keveset lát, még kevesebbet ért, és két utcai harc között igyekszik minél több vidámsággal feltöltődni. Többek között lenyűgözik a mozifilmek és a tévés műsorok (az egyik legszemélyesebb utalásként a rendező saját élményeire), és szerető, bölcs nagyszüleitől kér tanácsokat akár tanulásról, akár vallási témákról, akár szerelemről van szó. A valósághoz képest a gyermekkori emlékek által megszépített mindennapokban a felnőttek is igyekeznek a kisvárosra jellemző békés, derűs életet élni a polgárháború fenyegető árnyékában is. Belfast polgárai összetartó, kedves emberek, akiket egészen a felkelések kirobbanásáig nem választott ketté a vallási vagy világnézeti különbözőség, sokkal inkább összekovácsolta őket a zsigeri lokálpatriotizmus, a városhoz való ragaszkodás. Itt nem protestánsok és katolikusok éltek együtt, hanem belfastiak. Ezzel a kissé idealizáló látásmóddal a rendező egyfelől a saját, gyerekkori élményeit igyekszik úgy átadni, ahogyan azt gyermeki lélekkel átélte, másrészt elég nyilvánvaló, hogy a felnőtt énje is megszólal itt, és közvetít egy univerzálisan értelmezhető értékrendet.

Amikor egy család, amely generációk óta része egy kiváló közösségnek, ahol felnőttek, ahol látták a szüleiket megöregedni és a gyermekeiket felcseperedni, hirtelen azt tapasztalja, hogy széthullik körülötte a világ, eltűnik a biztonság, és a mindennapi megélhetés mellett a szó szerinti túlélés lesz a tét, nagyon nehéz döntés elé kényszerül. Egyfelől nem könnyű elhagyni a szeretett várost, a közösséget, ahová tartoznak, a rokonokat és a barátokat, akikkel egy életet leéltek. Másrészt bárhová is mennek, ott mindig idegenek lesznek, mert idealizmus ide vagy oda, azt azért ez a film sem takargatja, hogy egy írrel szemben a többség ellenségesen, kirekesztően tud fellépni még a királyságon belül is. Ennek a dilemmának a súlyát gyönyörűen interpretálják a színészek, és nem túlzás azt állítani, hogy a hazaszeretetnek egy olyan tiszta, egyszerű, hiteles képét láthatjuk megformálni, amiről a nacionalizmustól és demagógiától fuldokló környezetünkben már szinte megfeledkeztünk. Egyszerre fájdalmas és szép ez az egész, mert olyan alapvető értékek előtt tiszteleg, amelyek már jó ideje eltűnőben vannak. Mindamellett, hogy egy komoly, tragikus témát dolgoz fel, nem húzza le a nézőt, mert a filmet végigkíséri egyfajta könnyű derű, és jó érzékkel adagolt humor. Ezek nélkül csak egy sötét korszak nyomasztó lenyomatát kapnánk, így viszont érezzük a túléléshez és a továbblépéshez szükséges, természetes erőt is, és ettől válik igazán szerethetővé, többször is megnézhetővé Branagh személyes mozija.

Amellett, hogy az eszmei mondanivalója önmagában megér egy misét, nem szabad elmenni szó nélkül az esztétika mellett sem. A film java része fekete-fehér, a helyenként felbukkanó színes betéteket pedig tudatosan, a kontextusnak megfelelően alkalmazzák. A monokróm képsorok színmentessége viszont nem elvesz, hanem nagyon is hozzátesz a filmhez: nekem a gyerekkor világának egyszerűségét és szépségét adta vissza, amit a színmentesség mellett az elképesztően gyönyörű fény-árnyék játékokkal, és a művészien megkomponált beállításokkal is erősítettek. A film nézése közben többször van olyan érzése az embernek, hogy megállítaná a jelenetet, és kiakasztaná a falára képként, annyira tökéletes kompozíciókat alkottak szinte minden egyes snittben. A színészi játéknál pedig jól érzékelhető, ahogy a gyermeki nézőponttal finoman áthangolták a valósághű alakítást: a nagyszülők (Judi Dench, Ciarán Hinds) pont olyan szeretnivalók, mint amilyenek általában egy kisgyerek szemében a nagymamák és a nagypapák. Az apa egy hősként jelenik meg, az anya (Caitriona Balfe) a biztonságot sugározza, a szülők bizalmas beszélgetései pedig annyira titokzatosak, hogy abból leginkább csak az jön le, hogy valami baj van.

Személyes élményekből táplálkozó, azokat megjelenítő, mégis univerzális emberi értékeket közvetítő film ez, ahol semmit nem tolnak le a néző torkán, de nem is csomagolnak be annyira, hogy ne érezze bárki, akinek helyén a szíve, hogy mi volt a rendező szándéka. Hogy mindezt ráadásul lenyűgözően szép fényképezéssel és gondosan válogatott zenei aláfestéssel tálalják, az már csak hab a tortán – de milyen finom hab!

Belfast
angol filmdráma, 98 perc, 2021
PG: 12

rendező: Kenneth Branagh
forgatókönyv: Kenneth Branagh
operatőr: Haris Zambarloukos
vágó: Úna Ní Dhonghaíle

főszereplők:
Jude Hill
Caitriona Balfe
Jamie Dornan
Judi Dench
Ciarán Hinds
Lewis McAskie
Lara McDonnell
Lewis McAskie