A hazáját kiskamaszként elhagyó koreai lány, és az ő emlékét gyermekkora óta őrző fiú huszonnégy év után újra találkozik egymással. Légiesen könnyed, mégis mély nyomot hagyó romantikus dráma a találkozásaink sorsszerűségéről, szerelemről és identitáskeresésről. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Van egy közhelyszerű mondás, miszerint amikor egy ajtó bezárul, mindig kinyílik egy másik. De mi van akkor, ha a bezárt ajtó sok-sok év után egyszer csak újra kinyílik? Visszaforduljunk, és megpróbáljuk ott folytatni, ahol az az ajtó becsukódott, vagy zárjuk vissza örökre, egyszersmind mondjunk búcsút annak, ami lehetett volna, de mégsem lett? Nagyjából erről szól Celine Song koreai rendező első nagyjátékfilmje, ami szinte a legapróbb részletekig önéletrajzi ihletettségű. Talán pont az író-rendező személyes érintettsége az, ami miatt Song filmes debütálása nagyon hasonló hangulatú alkotásban realizálódott, mint Charlotte Wells rendezői bemutatkozása, a Volt egyszer egy nyár (Aftersun).

Ez az igazán egyszerű, részleteiben mégis gyönyörű és megindító történet valójában két ember három búcsúját meséli el nekünk. Nora (Moon Seung-ah) és Hae-sung (Leem Seung-min) két szöuli kiskamasz, akiknek a barátságából épp gyerekszerelem kezd kicsírázni, amikor a lány a családjával Kanadába emigrál, hogy szülei jobban ki tudják teljesíteni művészi ambícióikat. Tizenkét éven át nem is tud egymásról semmit a két fiatal: a már felnőtt Hae-sung (Teo Yoo) letölti a katonai szolgálatát, majd mérnöknek tanul, Nora (Greta Lee) pedig fiatal nőként New York Citybe költözik, ahol írói karrierjét próbálja megalapozni. Huszonévesen találnak újra egymásra, amikor Nora a gyermekkori barátait próbálja az akkor még újdonságnak számító Facebookon megkeresni. Az elsőre furcsa viszontlátásból rendszeres Skype-hívások lesznek, és a két fiatal a hatalmas fizikai távolság ellenére egyre közelebb kerül egymáshoz. Amikor végül a személyes találkozó is szóba kerül, Nora egy fájdalmas búcsúval megszakítja a távkapcsolatot, mert attól fél, hogy az eltervezett új élete veszélybe kerülhet, ha hirtelen visszatér a koreai gyökereihez.

Ismét ugrunk egyet az időben: újabb 12 év elteltével Nora immár stabil házasságban él egy New York-i művésszel, Hae-sung pedig épp egy szakítás után dönt úgy, hogy meglátogatja a lányt. A személyes találkozás mindkettőjükben rengeteg emléket, kérdést, és döntéskényszert indukál, ennek ellenére racionális felnőtt módjára próbálják a helyzetet kezelni. Habár mindkettőjükben ott él a mi lett volna, ha…? gondolata, legbelül érzik és értik, hogy az útjaik 24 éve nem véletlenül ágaztak el. Hae-sung a harmincas éveire megőrizte koreai életszemléletét, míg Nora számára a gyermekkori gyökerek csak emlékképek már – a szó gyakorlati és átvitt értelmében is egy egészen más világban él.

A képből nem szabad kihagyni Nora férjét, Arthurt (John Magaro) sem, aki szintén érett gondolkodású és fejlett érzelmi intelligenciájú ember. Egyszerre látja magát kívülállónak a két koreai ember mellett, ugyanakkor átérzi azt is, hogy Nora és Hae-sung közös múltja érthető módon kavarja fel a felesége érzelmeit. Noha a férjéhez hű Nora, a kissé összezavarodott Arthur és a semmiből felbukkant Hae-sung között nem egy klasszikus szerelmi háromszög alakul ki (hiszen Nora nem szerelmes Hae-sung-ba), a helyzet mégis kellőképpen bonyolult ahhoz, hogy azt fájdalmak nélkül nyugvópontra juttassák. Akármilyen lezárást is választanak, az mindhármukat mélyen fogja érinteni.

Az Előző életek egy légiesen könnyű, melankolikus film. Romantikus dráma, ami érzelmes, de egy másodpercre sem válik érzelgőssé. Drámai, de még véletlenül sem melodramatikus. Olyan hétköznapi helyzetet mutat be, amely sokunkkal megeshetett így vagy úgy, mégsem közhelyes, mégsem unalmas. A szereplők érett döntéseket hoznak, nem beszélnek túl sokat, ám a dialógusok mégis egyszerre természetesek és elgondolkodtatóan mélyek. A helyzetek hétköznapisága és a színészek mélyen átélt, ugyanakkor végtelenül természetes játéka révén szinte mindhárom karakterrel egy pillanat alatt tudunk azonosulni, és végig azért szorítunk, hogy ebből a különös szituációból egyikük se kerüljön ki sérülten.

Celine Song egy keleti filozófiai fogalomra, az injon-ra építi fel a történetet, ami két ember sorsszerű, elkerülhetetlen találkozásait, és egyfajta végzetet is jelent, amely az újjászületéseink során újra és újra megtörténik velünk. Nora szavaival élve: “Ha két ember összeházasodik, azt mondjuk, nyolcezer réteg injon vezetett idáig nyolcezer életen át”. Nora és Hae-sung esetében nem tudhatjuk, hogy épp hányadik rétegnél tartanak, vagy hogy egyáltalán volt-e már találkozásuk egy “előző életben”. A sorsszerűség azonban mindig elkerülhetetlenül ütközik a tudatos, egyéni döntésekkel, és nagyon okosnak kell lenni ahhoz, hogy ezt fájdalmak nélkül élje meg az ember. Egyfajta felnövéstörténet is ez a film, hiszen hőseink számára az említett három búcsú kell ahhoz, hogy végül a megfelelően érett megoldás megszülethessen.

A romantikus fővonal mellett hangsúlyos szerepet kap az egyéni útkeresés és az önmegvalósítás kérdése is, amit tovább árnyal az emigrációs paradoxon: hogyan maradjunk meg egyszerre önmagunk, és kezdjünk új életet egy idegen kulturális közegben. Nora akkor szembesül az identitása kettősségével, amikor Hae-sung meglátogatja őt. A koreai életszemléletet és világlátást megőrző férfi mellett már kevésbé érzi magát koreainak, amerikai férje oldalán viszont soha nem lehet száz százalékos amerikai. Ezzel az érdekes konfliktussal is meg kell küzdenie, miközben a folyamatosan változó, formálódó írói céljait is igyekszik megfogalmazni.

A film számomra egyik legnagyobb értéke, hogy bár egy könnyed, lassan hömpölygő, romantikus történetről van szó, a lényege a legapróbb részletekben rejlik. Minden, látszólag teljesen mellékes snittnek fontos szerepe van a történetmesélésben. A szereplők verbális kommunikációja háttérbe szorul, helyettük sokszor csak a testbeszédük, arckifejezéseik, mozdulataik beszélnek. A szomorkás hangulatba ügyesen vegyített finom humor, a művészi szépséggel fényképezett részletek és a hangulathoz tűpontosan illeszkedő, keserédes, finoman a bőrünk alá kúszó, de mégsem hatásvadász zene egy magas színvonalú, mégis könnyen befogadható, valódi műalkotássá áll össze a filmvásznon/képernyőn. A film a légiessége ellenére is sokáig nyomot hagy majd a nézőben, és valószínűleg többször újranézve is képes ugyanolyan erős, maradandó moziélményt nyújtani, mint elsőre.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Kövesd a Filmtro blogot a közösségi médiában is:
Facebook
Instagram
mastodon

Előző életek (Past Lives)
amerikai-koreai romantikus dráma, 105 perc, 2023
PG: 12

rendező: Celine Song
forgatókönyv: Celine Song
zene: Christopher Bear, Daniel Rossen
operatőr: Shabier Kirchner
vágó: Keith Fraase

főszereplők:
Greta Lee
Teo Yoo
Moon Seung-ah
Leem Seung-min
John Magaro
Ji Hye Yoon
Choi Won-young
Ahn Min-Young