Bosszúthrillerbe csomagolt, művészi igényességgel kivitelezett pszichodráma, Jonathan Ames azonos című regénye alapján. A 70. Cannes-i Filmfesztiválon többszörös díjnyertes film igazi mélyvíz, csak úszóknak ajánlott – de nekik nagyon! SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Joe (Joaquin Phoenix) megtört, magányos farkas, aki igazságosztással keresi a mindennapi betevőjét. Kalapácsát azonban nem a tárgyalás berekesztésére, hanem a rossz emberek forgalomból való végső kivonására használja. A gyermekkori testi-lelki sérülései, és a hadseregben, meg az FBI-nál átélt tragédiák súlyos poszttraumás stresszt okoznak neki, amit önkínzással, és egy különös küldetéssel próbál átvészelni.

Kevésbé ismert énje emberkereskedők által elrabolt kiskorú lányok felkutatását, kiszabadítását, és az emberrablók – nem túl legális, de annál erőszakosabb – ártalmatlanítását vállalja. A látható életében pedig magányosan él gyermekkori házukban, és idős édesanyjáról gondoskodik. Amikor egy szenátor elrabolt lányát kell felkutatnia és visszahoznia, a sikeres akció közepén nem várt fordulat következik be. Kiderül, hogy Joe akaratlanul is olyan darázsfészekbe nyúlt bele, amitől az egyébként rutinszerűen végzett munkája rövid időn belül egy kényszerű, brutális leszámolásba csap át.

Az események alapján egy tipikus bosszú-akciófilmre számítana az ember, de valami egészen mást kap. A szinte dialógok nélkül, de annál szuggesztívebb betétzenével aláfestett cselekménysor ritkán mutat tényleges erőszakot (bár akkor elég naturálisan), a hangsúly inkább Joe lelkének megjelenítésén van. Ahogyan küzd a megtört, önmarcangoló, menekülő énje a traumáiból is táplálkozó küldetéstudatával, ahogy főnixként (ez most itt nem szóvicc) újra és újra megsemmisül, csak hogy poraiból feltámadva, emberfeletti módon vesse be magát ismét a küldetésébe, az nem egy klasszikus akciófilmhős karakterére vall.

Joe nem sokat beszél, de Joaquin Phoenix párbeszédek nélkül, pusztán a szemével és mozgásával is lenyűgözően jeleníti meg az összetört, útvesztett, sokszor zavarodott, máskor félelmetesen elszánt figurát. Ahogyan a megmentett kislány, Nina (Ekaterina Samsonov) is inkább csak a tekintetével, és a testbeszédével kommunikál. Ez az emberi szavak nélküli világ, meg az időről-időre felbukkanó, traumatikus hallucinációk egészen különös hangulatot adnak a filmnek. Bár politikai thriller is lehetne belőle, annyira mégsem fejtik ki ezt a szálat, hogy annak érezhessük. Muszáj tehát az emberi sorsra koncentrálnunk, és ha a külsőségek időnként akciófilmesek is, bőven kapunk olyan művészien gyönyörű jeleneteket is, hogy hosszú percekre megfeledkezünk arról, milyen erőszakos eseményeket is láttunk talán épp az előző pillanatokban.

A történet nyitott lezárást kap, ami szépen illeszkedik abba a dramaturgiába, ahol a konkrét személyek, helyszínek, időpontok és politikai összefüggések lényegtelenek, mert a főszereplő lelki utazására fókuszál. Azokra a problémákra, azokra az érzésekre, konfliktusokra, önreflexiókra, amik be vannak zárva az emberbe, és a külvilág soha nem láthatja őket. Így aztán ha Joe egyszer elmegy a városból, kicsit olyan lesz, mintha sosem lett volna itt. Akinek van hozzá lelkiereje, az bátran csapjon bele, mert egy egészen kivételes, magával ragadó moziélményben lesz része, amit a kritikusok is csak a huszonegyedik század Taxisofőrjeként emlegetnek.

Sosem voltál itt (You Were Never Really Here)
angol-francia-amerikai filmdráma, 90 perc, 2017
PG: 16

rendező: Lynne Ramsay
forgatókönyv: Lynne Ramsay
zene: Jonny Greenwood
operatőr: Thomas Townend
vágó: Joe Bini

főszereplők:
Joaquin Phoenix
Ekaterina Samsonov
Judith Roberts
Frank Pando
Alex Manette