Egy iskolai lövöldözést túlélő gimnazista lány küzdelme a poszttraumás stressz feldolgozásával. Segíthetnek-e a baráti szövetségek, a szerető és támogató családi környezet, a profi lélekgyógyász? Megan Park nagyjátékfilmes rendezői debütálása egy ismert és nehezen feldolgozható témát mutat be egy túlélő szemszögéből, páratlanul természetes és hiteles módon. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

Megan Park filmrendezői ambícióit egy elég magas léc átugrásával indította, amikor első saját filmjének tárgyául az amerikai iskolai lövöldözéseket választotta. Egy ilyen komoly és nehezen feldolgozható probléma még egy tapasztalt rendezőt is nagy kihívás elé állítana, ezért szerintem az Utóhatás minden érdemét (amiből van bőven) kétszeresen kellene számítani. A témát sokféle nézőpontból meg lehet fogni, ezek közül Park talán a legnehezebbet választotta: az incidenst túlélők nézőpontjából igyekszik bemutatni, mennyire nehéz, ha egyáltalán lehetséges egy ilyen traumát feldolgozni egy olyan életkorban, amikor egyébként is rengeteg változáson megy át egy ember.

A helyszín egy középiskola, a szereplők 16-18 éves fiatalok. Vada (Jenna Ortega) egy átlagosnak mondható gimnazista lány, aki iskolatársával, a táncos influenszer Miával (Maddie Ziegler) a suli mosdójában beszélget, amikor kitör a lövöldözés. Az incidensből semmit nem mutat a rendező, de a mosdóba beszűrődő fegyverdurranások és sikoltozások hangja éppen elég ahhoz, hogy halálfélelmet keltsen a két lányban, akikhez hamarosan bemenekül egy Quinton (Niles Fitch) nevű srác véres ruhában. Kiderül, hogy Quinton testvére halálos lövést kapott, és a srác is csak kis híján úszta meg a komolyabb sérülést. A rendőrök persze hamarosan kiérkeznek az iskolába, a lövöldözőt elkapják, de nagyon sok a halott és a sebesült, és az igazi kihívás azokra vár, akik ugyan egy karcolás nélkül megúszták, de valahogy fel kell dolgozniuk a traumát.

Az iskolalátogatási szünet, a pszichológus, és a támogató családi légkör ugyan rendelkezésére áll Vada-nak, de a lelki sérülés sokkal nagyobb annál, hogy ez rövid távon megoldást jelentene a kamasz lánynak. A traumát elfojtva igyekszik úgy viselkedni, mintha jobban lenne, de a felszín alatt egyre csak fokozódik a nyomás: minden reggel riadtan ébred egy újabb rémálomból, megromlik a kapcsolata a húgával és a szüleivel, és bár Miával és Quintonnal, akikkel együtt élték át a megrázkódtatást, kialakul egyfajta bajtársi támogatói közösség, a meglévő legjobb barátjától éppen hogy elsodródni látszik.

A pszichiáternél sem tud eleinte megnyílni, pedig Anna (Shailene Woodley) valóban érti a dolgát, és új baráti kapcsolataiban is legfeljebb elnyomni tudják a poszttraumás stresszt, feldolgozni semmiképp. Szerencsére sem az alkohol, sem a könnyű drogok nem válnak állandó társává, ugyanakkor érzelmi és identitásválságba kerül, amiből a csúcsponton az édesapja (John Ortiz) tudja túllendíteni. Ez az a jelenet és fordulat, amit a legtöbb, hasonló témájú filmben klisékből felépített teátrális túldramatizálással oldanak meg, ezért is volt kellemes meglepetés az az egyszerűségében is gyönyörű megoldás, amit Megan Park választott. A filmre egyébként is végig jellemző természetességen itt sem esett csorba: a csúcspontot szinte csak utólag ismerjük fel, és ami ezután következik, az inkább hasonlít a valóságra, mintsem egy happy end-del a nézőket kényeztető filmes lezárásra.

És ha boldog lezárást nem is kapunk, azért jó ízléssel és megfelelő arányban adagolt humorban nincs hiány, ami egyrészt erősíti a sztori valóságérzetét, másrészt kiegyensúlyozza az egyébként komoly téma okozta nyomasztó hangulatot, ezáltal még szerethetőbbé téve a karaktereket.

A dramaturgiai megoldások és a forgatókönyv nagyszerűsége mellett fontos kiemelni a kiváló castingot, legfőképpen a Vada szerepét játszó Jenna Ortega lenyűgözően sokoldalú és természetes játékát. A korábban csak gyerekszínészként, és kisebb szerepekben feltűnő Ortega első, valódi színészi képességeket igénylő alakítását méltán lehet áttörőnek nevezni, és nem lennék meglepődve, ha ezek után hasonlóan komoly feladatokkal keresnék meg. Mivel Vada egy ember teljes érzelmi spektrumát átéli a szerep szerint, így Ortega bebizonyíthatta, hogy a féktelen jókedvtől kezdve a katatón kiüresedésen és a szerhasználattól szétcsúszott tudatállapoton át az egész testében való remegésben kicsúcsosodó mélydepresszióig mindent hitelesen és elképesztően természetes módon tud visszaadni.

Mindezt tovább erősítik a kiválóan megválasztott, és a témához, illetve a bemutatott korosztályhoz nagyon jól illeszkedő betétzenék. És ha már zene, akkor ne menjünk el amellett sem, hogy az eredeti filmzenét Billie Eilish testvére és egyben zeneszerzőtársa, Finneas O’Connell jegyzi.

Néhányan kritizálták a film befejezését, hiányolva talán az előremutató, vagy legalábbis a csúcspont után beindult eseménysorozatból következően reményt keltő lezárást. Pedig nincs itt semmi hiány, ha megértjük az alkotók valódi szándékát. Mert amit az Utóhatás üzen, az nem csupán annyi, hogy itt van ez az óriási probléma, és hogy a halottak és fizikailag sérültek mellett milyen elhordozhatatlan sérüléseket okoz ez a szem- és fültanúkban, a túlélőkben. Hanem arról a kényelmetlen és nehezen elfogadható tényről, hogy nincs az a szerető család, együttérző baráti szövetség, profi pszichiáter, akik valaha is meg tudnák szüntetni a trauma utóhatását. Hogy amit ezek a fiatalok gimnazistaként átéltek, az egész életükben, nagy valószínűséggel a sírig el fogja kísérni őket. Hogy bár együtt lehet ezzel élni, akár boldog életük is lehet, de a szörnyeteg mindig ott fog ólálkodni a lelkük legmélyén, csak arra várva, hogy egy hang, egy helyszín, vagy egy hír fejléce a felszínre hozza őt, és rövidebb-hosszabb időre visszarántsa az áldozatot a mélybe.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.

Utóhatás (The Fallout)
amerikai filmdráma, 96 perc, 2021
PG: 16

rendező: Megan Park
forgatókönyv: Megan Park
zene: Finneas O’Connell
operatőr: Kristen Correll
vágó: Jennifer Lee

főszereplők:
Jenna Ortega
Maddie Ziegler
Lumi Pollack
Niles Fitch
Will Ropp
John Ortiz
Julie Bowen
Shailene Woodley