Utoya, július 22.

Utoya, július 22.

Erik Poppe egyetlen hosszú snittben fölvett, feszes filmdrámája a norvégiai Utøya szigetén, 2011. július 22-én történt terrortámadásról. A különleges, minimalista technikának köszönhetően nem végignézzük, hanem az események résztvevőiként, a saját bőrünkön átéljük azt, amit a híradások szavai soha nem tudtak, és soha nem fognak tudni leírni. SPOILERMENTES élménybeszámoló.

2018-ban két film is készült a 2011. július 22-én, a norvégiai Utøya szigetén történt terrortámadásról. Míg Paul Greengrass filmje (Július 22.) átfogó képet ad az események előzményeiről, magáról a támadásról, valamint az azt követő tárgyalásról és politikai következményekről, addig Erik Poppe egyetlen snittből fölvett drámája kizárólag a támadást mutatja be, az áldozatok és túlélők szemszögéből. Nekem 3 év kellett, hogy lelkierőt gyűjtsek hozzá, és megnézzem, de mindenkinek ajánlom, aki lélekben felkészült rá, mert egészen életszerű betekintést ad abba, amiről a hírek száraz tényeket tudnak csak közölni.

Az Utoya, július 22. c. film főszereplői

Poppe filmje technikai értelemben véve egészen egyedi: A 93 perces film első 10 percében az Oslóban, a kormányzati épületek ellen elkövetett bombatámadás eredeti archív felvételeit láthatjuk, majd a rendező letesz minket Utøya szigetére, bekapcsolja a forgatáson használt egyetlen kézikamerát, és vágás nélkül, egyetlen 82 perces hosszú snittben végigvezet minket az eseményeken. Az egysnittes formátumot a dialógusok kedvéért sem töri meg: vágás helyett csupán gyors svenkekkel vált az egymással szemben lévő szereplők között. A forgatásra összesen öt napja volt a stábnak, és naponta csak egyszer lehetett fölvenni az egyetlen snittből álló filmet. A negyedik felvételt tartották meg a végső változathoz. Aki látott már Dogma 95-ös filmet, az tudja, mennyire furcsa (és hatásos!) ez a megoldás, de néhány perc alatt megszokható, és mivel sem háttérzene, sem rögzített kamerás felvételek nincsenek, így egy hiperrealisztikus, dokumentarista hangulata lesz az egésznek.

Andrea Berntzen az Utoya, július 22. c. filmben

Mégsem nevezhetjük dokumentumfilmnek, mert bár a forgatókönyv a túlélők elbeszélései alapján készült, a konkrét szereplők és eseményrészletek fiktívek. A közel másfél órás hosszú beállítást rögzítő kamera Kaját (Andrea Berntzen) követi, de az eseményeket nem közvetlenül az ő szemszögéből láthatjuk, hanem mintha csak mellette lennénk mi is: Amikor rohanni kell, akkor rohan az operatőr, amikor mindenki lehasal, akkor a kamera is a földre zuhan, sőt: amikor a színhely nem változik, csak összehúzzák magukat a szereplők egy lövés hallatán, a kamera is lekushad. Ezzel a megoldással egy láthatatlan harmadik félként élhetjük át az egész történetet, és ahogyan a valóságban nincs vágás, vagy párhuzamos idősík, úgy itt sincsenek ilyenek, ami új szintre emeli a történések átélését.

Egy kellemes nyári délutánon, a Norvég Munkáspárt által szervezett nyári táborban az oslói merénylet híre árnyékot vet a fiatalok felhőtlen beszélgetéseire. Nincs sok idejük feldolgozni a váratlan és meglepő hírt, mert hirtelen közeli lövések hangja hallatszik. Amikor felfogják, hogy nem petárdák robbannak, hanem egy szisztematikus vadászat áldozataivá váltak, menekülni kezdenek. Előbb egy épületbe, majd a kicsi sziget nem túl sűrű erdejébe veszik be magukat. Nem tudják kik, hányan, miért, és honnan lőnek rájuk, de a szétszóródott társaság különböző kisebb csoportjai felől hallatszó fájdalmas kiáltásokból megértik, hogy az életükért küzdenek. Zavart értetlenségüket és rettegésüket csak tovább fokozza, amikor az egyik szemtanú elmondja, hogy egy rendőr lövöldözik rájuk (Anders Breivik rendőr egyenruhában követte el a támadást).

Pillanatkép az Utoya, július 22. c. filmből

A valósághű dramaturgia része, hogy a kamera nem időz a sebesülteken és a halottakon (csak a film vége felé látunk néhány áldozatot, azokat sem hosszú ideig), és magát a támadót is csak távolról, néhány másodpercre pillanthatjuk meg. Ennek ellenére a hirtelen, semmiből felbukkanó, hol innen, hol onnan robbanó lövések hangja, és a menedékhely nélküli kis szigetre való bezártság érzete miatt hosszú óráknak tűnik az egyébként valós időben fölvett, feszes eseménysor. A valóságban 72 percig tartott a támadás, és ez mindaddig pusztán egy felfoghatatlan, száraz adat marad, amíg mindezt magunk is végig nem éljük a vágásmentes jelenetsorban, valós időben, 72 percen át, mindössze egy rövid, 10 perces “bemelegítés” után. A filmhez nem gyomor, hanem lelkierő kell, mert néhány felvillanáson kívül nem látunk véres jeleneteket, de a szereplők elképesztően életszerű játéka és a kézikamerás technika révén nagyobb feszültség keletkezik, mintha nyers képekkel operáltak volna. Az egyenként is kiváló fiatal színészek közül külön ki kell emelnem Solveig Koløen Birkeland-t, mert nála hitelesebben még senkit nem láttam meghalni filmvásznon.

Az Utoya, július 22. c. film szereplői, középen: Solveig Koløen Birkeland

Menekülés közben Kaja az életben maradáson túl próbálja megtalálni a húgát, Emiliét (Elli Rhiannon Müller Osborne) is, akivel percekkel a támadás előtt összevesztek. Ez, és egy másik “belső” sztori töri meg csupán a kilátástalannak tűnő menekülést. Ezekkel a mellékszálakkal épp annyi személyességet csempésztek a forgatókönyvbe, amitől még bőven végig az az érzés szorongatja a nézőt, hogy amit lát, az nem egy thriller, hanem a szó szoros értelmében vett véres valóság. A film végén nem kapunk feloldozást, magyarázatot, csak a távolodó mentőcsónakok hangjával aláfestett pár soros szöveget. Információkat, amelyekről valószínűleg több újságcikkből is értesülhettünk az eseményeket követően, de így, a támadást életközelből átélve, szinte még szorongatva a szék/fotel karfáját egészen más szemmel olvassuk ezeket a tényeket.

Pillanatkép az Utoya, július 22. c. filmből

Anders Breivikre a norvég igazságszolgáltatás által kiszabható legsúlyosabb büntetést rótták ki: 21 év letöltendő börtönt kapott. De Breivikkel együtt nem börtönözték be azt a beteg ideológiát, amelynek követői jelenleg is szabadlábon tevékenykedhetnek. Amellett, hogy a 77 halálos áldozatra és több száz fizikai vagy pszichés sérülést szenvedett fiatalra emlékeznünk kell,

nem felejthetjük el, hogy amíg a hasonló ideológiák miatt egyetlen ember is veszélyben érezheti magát, addig dolga van a társadalomnak.

Oktatással, szülői odafigyeléssel, civil edukációval, okos politikai döntéshozatallal, vagy akár egy kézikamerával kell tennünk azért, hogy egy egészséges, biztonságos, a különböző nézeteket békésen elfogadó társadalmat alakítsunk ki és tartsunk fenn.


Utoya, július 22. (Utøya 22. juli)
norvég filmdráma, 93 perc, 2018
PG: 16

rendező: Erik Poppe
forgatókönyv: Anna Bache-Wiig, Siv Rajendram Eliassen
zene: Wolfgang Plagge
operatőr: Martin Otterbeck
vágó: Einar Egeland

főszereplők:
Andrea Berntzen
Elli Rhiannon Müller Osborne
Aleksander Holmen
Solveig Koløen Birkeland
Brede Fristad
Jenny Svennevig

Kommentek

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük