A keltetés

A keltetés

Tojásba zárt szorongás, avagy addig dédelgetjük magunkban a külvilág okozta sérelmeinket, amíg azok önálló életre nem kelnek, és el nem kezdenek védeni minket. De vajon megállítható-e a bennünk növekvő gonosz, mielőtt olyat tenne, amit mi is megbánunk? A finn elsőfilmes Hanna Bergholm különös hangulatú, nem szokványos testhorrorban meséli el mindezt. KÖZEPESEN SPOILERES élménybeszámoló.

Mielőtt bármit is írnék erről a filmről, egyet fontos leszögezni az elején: A keltetés a trailer-ben látott jelenetek ellenére egyáltalán nem szokványos testhorror. Furcsa leírni, de még vér is alig folyik benne. Mondjuk nyálka annál inkább. Tehát aki irtózik az amerikai, vérben és agyvelőben tocsogó horroroktól, zsigeri ellenszenvet érez a jump scare-jellegű, öncélú riogatással szemben, nyugodtan olvasson tovább. Annál is inkább, mert szerintem ennek a filmnek olyan klasszikusok is lehettek az ihletői között, mint a Szörnyecskék vagy az ET – A földönkívüli. Persze ha skandináv múzsákat keresünk, akkor sem kell sokat kutakodnunk, mert a Bárány hangulata, központi figurája és egy, a film egészén végighúzódó metafora tökéletesen megtalálható itt is.

Tinja szerepében: Siiri Solalinna

Adott egy kétgyermekes finn család, akik kívülről nézve olyan tökéletes életet élnek, mintha egy IKEA-katalógusból ugrottak volna elő. A 12 éves Tinját (Siiri Solalinna) és öccsét, Matiast (Oiva Ollila) nevelő, fiatal házaspár egy felső-középosztálybeli, tökéletes házban éli hibátlanul szép életét. Tinja gimnasztika-versenyre készül, anyukája (Sophia Heikkilä) a csodálatos életükről készít (hazudik) videókat a közösségi médiás vlogjába, apuka (Jani Volanen) kertészkedik és gitározgat, Matias meg bohóckodik, ahogy az egy 8-10 éves kölyöktől elvárható. A groteszkig tökéletesre festett idilli képet azonban már az első pár percben megtöri a filmet meghatározó metafora megszületése: egy varjúszerű madár repül be a lakásba, mindent összetör, és miután sikerül elkapniuk, anyuka egy határozott mozdulattal a másvilágra küldi, és megkéri a lányát, hogy dobja ki a tetemet a komposztálóba. A madárka azonban másnapra eltűnik, és egy erdőbe “hívja” a gyanútlan Tinját, aki az agonizáló varjú mellett talál egy tojást, amit a kislány hazavisz, és kiköltési szándékkal gondosan elrejt.

Siiri Solalinna, Sophia Heikkilä, Jani Volanen és Oiva Ollila A keltetés c. filmben

A tojás azonban Tinja mindennapos gondjaival azonos ütemben növekedni kezd. A kislánynak nem elég, hogy meg kell küzdenie a kiskamaszok szokásos problémáival, még a nárcisztikus édesanyja által rápakolt terheket is cipelnie kell. Nem csoda, ha egyetlen barátjaként az egyre durvább méretűre hízó tojáshoz fordul, valahányszor szétfeszíti az elviselhetetlen frusztráció. Egy szép napon aztán kikel a kis lény, akit Tinja később egy gyerekdal főszereplőjéről Allinak nevez el.

Alli kezdetben egy emberméretű, hiányos tollazatú, büdös, nyáladzó és ronda madárcsontvázhoz hasonlít, aki taszító külseje ellenére az első pillanattól kezdve a kislány lelki társa lesz. Kicsivel több is annál, hiszen Tinja frusztrációi gyakorlatilag Alli-ban összpontosulnak, és Alli fokozatos átalakulásba kezd. Egyrészt egyre emberszerűbbé válva hasonlítani kezd Tinjára, szimbiotikus kapcsolatuk eredményeképpen érzi a kislány elfojtott félelmeit, dühét, és megpróbálja azokat a maga egyszerű, de drasztikus módján enyhíteni. Amit Tinja mérgében nem merne megtenni, hiszen mégiscsak kötik a társadalmi és neveltetési korlátok, azt Alli gátlástalanul igyekszik megtenni helyette. Tinja, amellett, hogy nagyon szereti a furcsa szerzetet, sokszor dühös is rá, és igyekszik megfékezni, nehogy olyasmit tegyen, ami végzetes lenne. A tanult viselkedésünk és a társadalmi elvárások visszatartanak bennünket attól, hogy a velünk rosszul bánó környezetünkön bosszút álljunk, de vajon meddig lehet féken tartani a ránk pakolt terhekből táplálkozó szörnyet…?

Siiri Solalinna A keltetés c. filmben

Az elsőfilmes Hanna Bergholm könnyen érthető metaforával tart görbe tükröt annak a világnak, amelyben nem csupán a közösségi médiában, de már a hétköznapi életünkben is hazudunk magunkról, magunknak és egymásnak. Egy álvilágot teremtünk, ahol akaratunkon kívül, észrevétlenül okozunk sebeket, és tápláljuk az elhanyagolt, elnyomott, kihasznált embertársainkban azt a szörnyet, amelynek a létezéséről elképzelésünk sincs. A kettős szerepével debütáló Siiri Solalinna egészen ügyesen formálja meg a szorongó, anyjának megfelelni vágyó, de egyáltalán nem boldog, csendes lányt, és a frusztrációjából született, védekező, primitív társlényt is. Alli kezdetleges, madárszerű formáját a szokásos CGI helyett emberek által irányított, animatronikus bábokkal valósították meg, így sokkal életszerűbb lett, és jobban átélhető, ahogyan Tinja az eleinte félelmetes lénnyel szemben később baráti, kedves érzelmeket kezd táplálni.

Sophia Heikkilä és Siiri Solalinna A keltetés c. filmben

A film minden eleme karikaturisztikusan eltúlzott, de ez nem rombolja le az élményt, sőt! A szinte tökéletesre épített hátsó kert, a fényesen ragyogó, és katalógus-letisztultságú nappali, a virágos tapétás, ideális lányszoba már-már félelmetesen tiszta. Mindezzel szöges ellentétben áll az emberek felszínessége és a mosolygós arcok mögött még csak nem is rejtőző, nyíltan gusztustalan viselkedés, és mindezek élő metamorfózisaként Alli büdös-nyálkás, gusztustalan lénye, aki igazából jót akar, de minden romboló, amit tesz.

Siiri Solalinna A keltetés c. filmben

A könnyen érthető metafora, az okosan kihagyott jump scare jelenetek, a jól használt zenei feszültségfokozás és a vizuális megjelenítés (beleértve a különleges effekteket is) mind-mind megkülönböztetik A keltetést a tucathorroroktól. Feliratosan érdemes nézni, mert a magyar fül számára még a finn nyelv is hozzátesz egy kicsit a hangulathoz. Egyedüli hiányosságának egyrészt a nem túl erős színészi játékot tudnám felhozni: A Tinját alakító Siiri Solalinna még közepesen erősnek mondható (különösen az Allival való kapcsolatának bemutatásában), de a többiek sajnos kifejezetten sablonosak, vagy gyengék. Másrészt szerintem kissé rövidre, túl feszesre lett vágva. Ha a narratívához nem is illik a Bárány meditatív lassúsága, azért bizonyos szálakat jobban ki lehetett volna dolgozni, és akkor az utolsó jelenet váratlan csavarja is nagyobbat ütött volna. Ettől függetlenül ez egy határozottan érdekes, “nagyon finn”, és szerethető film – a különlegességre vágyók számára.

További információk a filmről a Mafab.hu adatlapján ITT olvashatók.


A keltetés (Hatching)
finn-svéd horror-dráma, 86 perc, 2022
PG: 18

rendező: Hanna Bergholm
forgatókönyv: Hanna Bergholm, Ilja Rautsi
zene: Stein Berge Svendsen
operatőr: Jarkko T. Laine
vágó: Linda Jildmalm

főszereplők:
Siiri Solalinna
Sophia Heikkilä
Jani Volanen
Reino Nordin
Oiva Ollila
Ida Määttänen
Saija Lentonen

Kommentek

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.